Mit jelent a 88?



Az emberi agy kreativitásának legfényesebb bizonyítékai a csillagalakzatok.
Egyszerű, névtelen csillagcsoportosulások lennének csupán, ha évszázadokkal ezelőtt, a könnyebb eligazodás érdekében az emberek nem kezdték volna el tárgyak vagy állatok nevével felruházni őket.
A különböző kultúrákban elterjedt és használt elnevezések idővel túlságosan kaotikussá, követhetetlenné váltak, így végül egy csillagászati konferencia keretein belül tettek rendet az okosok. Ekkor született meg a címben feltett kérdésemre is a válasz: jelenleg nyolcvannyolc csillagképet különböztetünk meg, amelyeket a korábbi hagyományokat tisztelve határoztak meg.
Európában - talán nem is túl meglepő módon - a görög mitológián alapuló elnevezések, történetek honosodtak meg. Az öreg kontinenstől kiindulva pedig végül a csillagászatban ezek váltak nemzetközivé.
Ha kiállsz az udvarra, parkba, erkélyre, bárhová és felnézel az égre, akkor úgy tűnhet, hogy a képet alkotó csillagok meglehetősen közel vannak egymáshoz, azonban a valóságban több fényévnyi tér is elválaszthatja őket. Különállóak, mégis egységet alkotnak. Igazán figyelemreméltó. Talán megérné még jobban figyelnünk, és megtanulhatnánk, hogyan is csinálják. Segíthetne.
A csillagkép szinonimájaként gyakran használják a csillagalakzat kifejezést, azonban ezt tévesen teszik. Bizonyos képeken belül fordulhatnak elő nagyobb csoportosulások, és ezeket nevezzük alakzatoknak. Ilyen például a Göncölszekér, melyet hazánkból állandóan láthatunk. A jól ismert alakzat a Nagy Medve csillagkép részét képezi. Én már meg sem lepődöm, hogy minden egésznek hitt kép, valójában csak egy nagyobb részét képezi.
Újabb tények, amik csak azt bizonyítják, hogy a csillagokról nem elég csupán annyit tudni, hogy "fényes pontok az ég sötét vásznán". Talán a történeteimben a fantáziám jócskán elrugaszkodik a valóságtól, de lássuk be: milyen izgalmas egy már eleve érdekfeszítő dolog továbbgondolása?! Milyen események elindítója, szereplők alkotója lehet csupán az, ha élettel ruházunk fel egy eddig élettelennek hitt jelenséget?
Remélem velem tartasz a hosszú úton és együtt kideríthetjük a választ erre a kérdésre.

Addig is, amíg ez az utazásunk tart, jelenlegi soraimat egy másik kérdés megválaszolásával zárnám.
Mi a közös a tukánban, a légszivattyúban és a szobrászban?
Nem, ez nem egy béna vicc, ne aggódj. Neked eszedbe jutna ezek közül bármelyik is, ha el kellene nevezned egy csillagképet? Hát, valakinek eszébe jutott, mert bizony ez a három kifejezés egy-egy varázslatos, rejtélyes, fényes, izgalmas csillagkép neve. Igazán elképesztő!



Novella - Buborékvilág

Akár akarjuk, akár nem, szinte kikerülhetetlen, hogy az életünk egy kis szeletébe ne tolakodjanak bele a mesék. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha azt mondom "Disney!", akkor Te minimum egy rajzfilmet vagy egész estés filmet tudsz mondani, ami hozzá köthető.

Szerintem ez így is van rendjén. Sokat tanulhatunk és sok új értéket felfedezhetünk gyerekkorunk kedvenc meséiben, még felnőtt fejjel is. A bennünk kialakult fogalom a jóról és a rosszról nagy részben ezeknek az animációknak köszönhető.

Azonban, aki egy kicsit is jobban ismeri a hátterét egy-egy mesének, ő tudja, hogy a Disney sokat alakított a történeteken annak érdekében, hogy a gyermeki ártatlanságunk - és az ép eszünk - zavartalan maradhasson. A Grimm fivérek vagy Andersen a gyermekeket valóban erőszakos, néhol egészen horrorisztikus történetekkel akarták felkészíteni a zord világra.

Ahogy felnőttem, egyre inkább érdekelni kezdett a mesék eredeti verziója, így amikor szerencsém volt belebotlani egy erről szóló Penna feladatba, akkor nem is kellett sokat gondolkodnom azon, hogy mit fogok papírra vetni.

Az akkor írt novellámat szeretném megosztani Veled, drága Olvasóm. Hans Christian Andersen egyik meséjéből, a Kis hableányból ragadtam ki egy részletet. Talán mindannyian jól emlékszünk Arielre, a vörös hajú, lázadó lányra, aki legkisebb volt családjában. Nos, Ariel valódi története nem túl gyermekbarát. Annak érdekében, hogy az általam leírt pillanatot te is maximálisan átélhesd, javaslom olvasd el a teljes történetet. A leíráshoz kattints ide!



Buborékvilág


Ott álltam a szoba egyik sötétbe burkolózó sarkában. A széles ablak túloldalán tombolt a vihar, ami azóta nem csitult, hogy kedvesem, szerelmem, hercegem már nem az enyém volt. Villámok cikáztak a már-már fekete égbolton, amik egy pillanatra erőszakos fénnyel árasztották el a helyiséget. Innen is hallani lehetett a tenger hullámainak haragos moraját. Az otthonom, az igazi otthonom dühös volt, amiért egyik lányát csúnyán elárulták.

Lábamból lassan, de folyamatosan szivárgott a vér, mint minden egyes pillanatban azóta, hogy léteztek. Ezt azonban csak én láttam, mint ahogy a vele járó kínzó fájdalmat is csak én éreztem. Talán szerencse a szerencsétlenségben, hogy sikolyom is néma volt, köszönhetően a Tengeri boszorkának, aki hátborzongatóan nagy örömmel metszette ki nyelvemet. A sellők között is kivételesen szépnek mondott hangom elveszett. Eladtam a lelkemmel együtt, az örökké sajgó lábakért és Érte.

Megfizettem az árát az örök boldogságnak, de átvertek! Reklamációról azonban szó sem lehetett. Az alku kegyetlen, de félreérthetetlen minden egyes pontja. Nővéreim, a drága lelkek, akik mindig is óvtak és vigyáztak rám, a legkisebbre, mégis megtalálták az életmentő kiskaput, aminek tárgya jelenleg is a kezemben pihent. Meg volt az esélyem, hogy visszamehessek a régi életembe, a tenger mélyére, a gyönyörű korallzátonyok közé, ahol testvér, lány és barát voltam. Oly sok áldozatot hoztam ezért a plátói szerelemért! Oly sokat szenvedtem és reméltem… Hiába?

Csak álltam egyhelyben, egyre szorosabban markolva a boszorka tőrét. A szúró fegyver gyönyörűen nézett ki. Markolata gyöngyházfényű volt, de olyan halovány, hogy szinte már áttetszőnek hatott. Pengéjében mintha a tiszta, kék víz hullámozott volna. Lélegzetelállító, éles és halálos.

Halál. Ez volt a megoldás. Azért, hogy élhessek, Neki meg kell halnia. Vérét a lábamra folyatva visszakaphatnám uszonyomat, majd az ablakon kivetve magam újra körülölelhetnének a biztonságot nyújtó, ringatózó hullámok. Egy újabb ár, amit meg kellene fizetnem.

Néztem, ahogy hercegem nyugodtan fekszik a királyi méretű franciaágyban a hozzábújó menyasszonyával együtt. Nekem kellene ott lennem! Engem kéne féltőn és kisajátítón ölelnie, csókolnia, szeretnie! Én voltam, aki kimentette a vízből, amikor fulladozott, én adtam fel érte a családomat, az otthonomat, mindenemet.

Közelebb léptem az ágyhoz.

Rajtam kívül semmi és senki nem mozdult. Mintha megállt volna az idő. Néztem az arcát, a szemébe hulló fekete tincseit, az erőtől duzzadó karját. Bár ostobaság volt, de arra a pillanatra vártam, amikor megzavarodva felébred, mintha nem értené, hogy miért nem én fekszem a karjai között. Felkel, tudomást sem véve hitveséről, felém lépked, majd olyan szorosan, mint egykor régen, magához húz, és a fülembe suttogja azokat a szavakat, amiket én is mondanék, ha megtehetném.

Ekkor váratlanul mocorogni kezdett, oldalára fordult, arccal választottja felé, majd átkarolta őt, és belecsókolt a nyakába. Nem ébredt fel, álmában, önkéntelenül cselekedett végtelen nagy gyengédséggel.

Méreg futott át az agyamon, vörös fátyol ereszkedett a szemeim elé. A harag jelei.

Még egy lépéssel közelebb mentem.

Jobb kezemmel megszorítottam a tőr markolatát, majd lassan, de határozottan felemeltem. Csak egyszer kell lesújtani, csak egyszer kell megtenni…

És abban a pillanatban meghallottam, hogy mit mormol a hercegem.

- Ariel! Ariel!

Az én nevem volt, amit hosszú napok elteltével sikerült csak megfejtenie. Akkor még mosolyogtam. Szívem akkor még vidáman vert mellkasom börtönében. Akkor még ő is velem táncolt…

Az emlék hatására könnyek homályosították el a látásomat, kezem megremegett. Elég volt egyetlen apró kis bizonytalanság, és máris elvesztem. Összerogytam közvetlenül az ágy mellett.

- Képtelen vagyok rá – tátogtam, miközben hangtalanul zokogtam.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de amikor végre erőt vettem magamon és kimentem a szobából, észrevettem, hogy a villámlás és a mennydörgés megszűnt. Csupán halkan, szomorkásan, egyenletesen pityergett az ég.

Utam egyenesen a kastély melletti sziklákhoz vezetett, ott is a legmagasabbikra kapaszkodtam fel. Bár a kövek csúsztak, és egyik-másik élesebb darab több helyen megvágta meztelen talpamat, mégis viszonylag hamar feljutottam a szirtre.

A szél belekapott a hajamba, körém csavarta, mint egy meleg takarót, mintha meg akarna óvni a hidegtől. Alattam a tenger hullámai folyamatosan csapkodták a sziklákat, erőszakosan egyre feljebb akartak kapaszkodni. Rám vártak. A tajtékzó vízrengeteg tudta, hogy hamarosan az én lelkem is az övé lesz. Távolról hallottam nővéreim leírhatatlanul szép énekét. Szívszorítónak mondanám, de az én szívem addigra már régen meghalt, nem érzett, csak létezett… még.

Ledobtam a tőrt magam mellé, ezt az erőszakos tárgyat nem akartam magammal vinni az örök végtelenbe. A nap kidugta feje búbját a horizonton, vörösen, erőteljesen világított, ellentmondva ezzel az esőnek, a viharnak, minden szomorúságnak. Körülötte a felhők is színes ruhákba öltöztek; narancssárgába, sárgába, rózsaszínbe.

Ezzel a képpel akartam búcsút inteni a világnak, ám egy századmásodperccel a vízbe csapódásom előtt felrémlett bennem szerelmem arcképe, ahogy vidáman mosolyogva táncra perdít a homokos parton.

Érte éltem, érte halok, és a halálom után is érte hullámzok majd a tengerben.

Előszó - Nézz le a Földre és mondd el, mit látsz!

Csillag vagyok. A Te szemedben valószínűleg csak egy távoli, apró, fényes pont a sötét égbolton. Egy a millió közül. Talán pont az egyik tréfásan elnevezett alakzat része vagyok, talán csak átsiklik rajtam a tekinteted, hogy egy nálam fényesebb testvéremet csodáld.

Engem nézel, amikor egy álmatlan éjszaka az ablakodban ülsz. Tőlem kérsz csodát, hogy az életed jobb irányba haladhasson. Rólam mesélsz, amikor le akarsz nyűgözni egy lányt. Nekem mondasz hálát, amikor az ijesztő sötétségben megmutatom a fényt.

Talán sokat jelentek neked, talán semmit.

Azt azonban nem is sejted, hogy nekem a Mindent jelented. Te és millió társad, akikkel megosztod a világodat. Figyellek Titeket. Én, és megannyi testvérem csak úgy, mint Holdanyánk.

Nézzük, amikor sírsz, nevetsz, háborúzol, békét kötsz, elbuksz és felemelkedsz.

Nézzük, amikor életet teremtesz, és amikor életet veszel el. Amikor igazságot szolgáltatsz vagy hallgatsz el.

Mindent látunk.

Hogy miért? Míg neked alig néhány évtized jut arra, hogy értelmet találj életednek, nekünk pontosan háromezer év. Ennyi idő hamar elrepül a számunkra. Olyan, mint az embereknek a gyerekkor. Fiatalon alig várjuk, hogy felnőjünk, de amikor elérkezik a pillanat, azt kívánjuk, bár lehetnénk újra gondtalan gyermekek.

Velem sem történt ez másként. Születésem óta azért rimánkodtam, hogy gyorsabban múljon az idő. Alig vártam a napot, amikor végre dönthetek a sorsom felől. De most, hogy bekövetkezett az elkerülhetetlen, nem tudom, mi tévő legyek.

Csillagként háromezer évünk van rá, hogy Téged észrevegyünk, lássunk, megfigyeljünk. Amikor betöltjük ezt a kort, egy sorsfordító döntést kell meghoznunk. Meghalunk azért, hogy lelkünk emberi testbe kerülve megtapasztalhassa a földi életet, vagy fényünk teljes erejével tovább ragyogunk az égbolton.

- Nézz le a Földre gyermekem! – szólt hozzám Holdanyám. Ha képesek lennénk érzelmek kifejezésére, azt mondtam volna, szomorúság tükröződik az arcán. Akárhányszor egy testvérem úgy döntött lehull a Földre, Holdanyám mindenki szeme elől elbújt pár pillanatra. Ez többet elárult a szavaknál.

- Kétségek gyötörnek Anyám – vallottam be. - Láttam és hallottam megannyi szépet és rosszat, de odalent át is fogom érezni mindezt. Szeretnék kacagni, de nem szeretnék szomorú lenni. Látni akarom közelről az összes gyönyörű tájat és a városokat, de azt kívánom, bár vak lennék, amikor vér borítja a földet.

- Az egyik nélkül a másik sem él. Ha az életet választod, ugyanúgy megtalál majd a rossz, mint a jó. Ehhez a körforgáshoz alkalmazkodnod kell.

Elgondolkodtam a hallottakon. Holdanyánk mindenkinél bölcsebb volt, hittem benne, hogy amit mond az szent és sérthetetlen.

Újra a bolygóra néztem. Olyan behatóan figyeltem, mint még soha. Próbáltam megtalálni azt a dolgot, amiért érdemes lenne embernek lennem. Láttam csodaszép tájakat és izgalmas városokat, de ezeket csillagként is figyelhettem, ráadásul minden következmény nélkül. Láttam fegyvereket és összeesküvésről suttogó csoportokat, akiktől fintorogva fordítottam el a szemem.

Aztán észrevettem valamit. Pontosabban valakit. Egy tündérszép kislányt, aki egy eldugott kis házikó kertjében fogócskázott egy rakoncátlan kölyökkutyával. Akaratlanul is mosolyogni támadt kedvem. Lestem pirospozsgás arcocskáját, zöld, csillogó szemeit és a széles mosolyát. Boldognak tűnt. Őt nem érdekelte a világ kismillió problémája, a varázslatos helyek és a többi érdekes ember. Csupán az, hogy ne szidják le a szülei, ha meglátják összepiszkolt nadrágját.

A Föld bár néha kegyetlen és igazságtalan, mégis odaszületett ez a csöppnyi angyal, ott fog felcseperedni, döntéseket hozni, felelősséget vállalni, szeretni, utálni… élni! Ha egy ilyen ártatlan kislány képes lesz rá, akkor én miért ne lennék?

Elszántan néztem vissza Holdanyámra. Nem kellett mondanom semmit, elég volt egy pillantásom. Holdanyám csak nézett rám, mintha az emlékezetébe akarná vésni ragyogásomat, majd bólintott egyet.

- Nem felejtelek el Anyám! – szóltam, mielőtt lehulltam volna a Földre.

Az utolsó pillanatban szemem sarkából még láttam, ahogy Holdanyám elfordul az emberiség elől.

Egy szelet magamból



A csillagokról már született egy bejegyzés, de mivel ez nem egy csillagászati blog, ezért úgy gondoltam, mondok pár szót az írás és az én kapcsolatom kialakulásáról.

Már egészen kicsi koromtól kezdve hallgattam a családomtól - főleg a nagymamámtól -, hogy a képzelőerőm bizony még a segítségemre lesz. Nem igazán értettem, hogy ugyan nekem miért lesz jó, ha néha eljátszadozom a gondolattal, hogy van egy sárkányom, vagy az udvar végében lévő ócska bódé Hagrid kunyhója. Mikor elég idős lettem hozzá, hogy felismerjem, mamám mire is gondolt, akkor már régen gyerekesnek számított botot használni varázspálcának, de a fantáziám csak nem lankadt. Őszintén hiszem, hogy mindez nem egyenlő a gyerekes gondolkodással, hiszen, ha nem látnék a hétköznapi felnőtt élet szürke ablaküvegén túl, akkor nem tudnék miről írni.

Mikor az első olyan történetemet írtam, amit barátaim blogján közszemlére is tehettem, már gimnazista voltam. Sok tanórán előfordult, hogy bár kívülről úgy tűnt a tananyagot jegyzetelem olyan bőszen, valójában az újabb fejezeten dolgoztam. Ha nem épp azon, hát akkor egy kisebb novellán vagy egy másik kezdetleges sztorin. Mindig éppen azon, amihez ihletet kaptam. Emlékszem, egyszer egy váratlan sugallatnak köszönhetően gyorsan megírtam egy örökre befejezetlenül maradt könyv első fejezetét. Megmutattam a padtársamnak, aki csak annyit kérdezett: "Hétköznapi dolgokról nem tudnál írni?' Hát, a válaszom ma is ugyanaz, mint akkor: NEM!

Hogyan is lehetne? Ki akarná azt olvasni, hogy Erika szombaton felkelt délelőtt tíz órakor, elment bevásárolni, majd elkészítette az ebédet? Az én képzeletemben ilyenkor minimum oda kell égnie a főételnek...

Szóval nyugtáztam, hogy én bizony szuper erőkről, hősökről, utópikus világokról fogok írni. Persze igyekszem befogadható, nem túlságosan elrugaszkodott cselekményeket kreálni, de valójában úgy gondolom, előbb-utóbb minden író megtalálja a saját közönségét. Azokat az embereket, akik hasonlóan gondolkodnak, de legalább élvezettel szemlélik a másik alkotta teremtményeket.

Még az érettségi előtt büszkén elmondhattam, hogy bizony van egy regény, amit befejeztem. Jó, nem fogok hazudni, az eredetileg trilógiának tervezett könyvsorozat első része lett kész, de nekem ez a világot jelentette. Bár most más névvel írok, de akkor is köszönetet kell mondanom akkori kitartó olvasóimnak és a világ legcsodálatosabb admin csoportjának. Jó pár évvel később újra belemerültem az akkori írásomba, és bár most már látom, hogy egy tipikus tinédzser világszemlélete, gondolatai és kezdetleges stílusa köszön vissza, számomra ez mindig is "az első" lesz. Márpedig tudjuk, hogy az elsőket sosem felejtjük el. Határozott szándékom abba a világba egy másik történetet is beleültetni, ám ehhez még sok idő kell.

Az érettségit követően, de még az egyetem előtt volt egy év, amit visszatekintve már határozottan pihenőidőnek titulálok. Akkoriban éltem át életem első írói válságát. Ugyan belefogtam a könyvsorozatom második részébe, de az ihlet elkerült, az egész történetet erőltetettnek éreztem és ez teljesen elvette a kedvemet. Rádöbbentem, hogy amit a legnagyobb előnyömként tartok számon, az egyben hátrányt is jelent. Mindenbe trilógiákat láttam bele. Nekem nem léteztek egy-két oldalas történetek, hiszen egyből mindent továbbgondoltam. Szemvillanás alatt megírtam fejben a fő történetszálat. Egész egyszerűen képtelen voltam például novellákat írni, pedig már akkor is éreztem, hogy a válságomból azok talán kirángathatnának. Ha eltérő világba csöppenek pár percre, ha más személyiségekkel foglalkozom, kisebb jelenetekkel, akkor talán megjön az ihlet, ami segít a nagyobb projektekben is.

Így találtam rá a Pennára (http://irokhaakarok.blogspot.hu/), ami számomra az olajat jelentette, amitől rozsdás képzeletem fogaskerekei újra akadálymentesen foroghattak. Az oldalon feltüntetett gyakorlati feladatok megoldása hol csak az unalmamat űzte, hol önbizalommal töltött fel, hol pedig meghozta a várva várt ihletet. A mai napig követem az oldalt, és bár most már ritkábban írok a feladatokra, ha úgy érzem tollat kell ragadnom csak azt nem tudom, milyen szavakat kanyarítsak a füzetbe, akkor biztosan ebből az oldalból nyerek motivációt.

Sokáig tartott, amíg rávettem magam, hogy ideje saját blogot készítenem, mert ahogy minden mást, ezt is továbbgondoltam, és mindig annyi kérdés merült fel bennem, hogy inkább másnapra halasztottam a dolgot. Úgy éreztem, csak akkor foghatok bele, ha A-tól Z-ig tökéletes lesz minden és legalább három hónapra előre tudom, hogy milyen bejegyzések fognak kikerülni az oldalra.

Nos, ez nem így lett. Nincsen terv, csak az alkotás szeretete és a képzelőerőm maximális kihasználása. Ennek ellenére úgy gondolom, elkezdeni valamit, csakis az elején lehet. Így hát itt tartunk most: mindennek az elején!

5+1 érdekesség a csillagokról

A csillagokat minden korban misztikusnak tartották. Nem is kell ezen meglepődnünk, hiszen az ismeretlen úgy vonzza a kíváncsi, tudásra szomjas elméket, mint az ereinkben dübörgő vér a szúnyogokat egy meleg nyári estén.

A szó szerint földöntúli élményt nyújtó, elkápráztató látvány, ami elénk tárul éjszaka, szinte magába szippantja a nézelődőt. Természetes hát, hogy mi, az emberiség kutatásra érdemesnek találtuk a csillagok mibenlétét.

Az elmúlt évezredekben a tudományok és a technológiai fejlődéseink lehetővé tették, hogy amennyire lehetséges, felfedezzük az űrt, annak minden csodájával és veszélyével együtt. Ám természetünkből fakadóan nekünk soha nem elég. Ha kaptunk egy választ, felteszünk egy újabb kérdést. Ez visz minket előre. Ez, és a színes fantázia, amely heroikus tulajdonságokkal képes felöltöztetni egy-egy csillagképet.

A következő sorokban olvasott információk sem születhettek volna meg, ha nincs egy kis tudomány és fantázia:


  1. A 18. század előtti magyarok a "csillag" szó helyett a "húgy" kifejezést használták. 
  2. Ékes bizonyítéka ez annak, hogy a változás néha jó dolog.
  3. A csillagok többnyire csoportosan születnek meg molekulafelhőkben. Ilyen például az Orion-köd is.
  4. Egy csillag lehet háromszázezer éves, de akár harmincmillió éves is a tömegétől függően.
  5. Velünk ellentétben, nekik nem fogyókúrázniuk kell, ha tovább akarnak élni.
  6. A Földhöz legközelebbi csillag a Nap
  7. A Földről legfényesebbnek látszó csillag a Szíriusz. Kinek jut még eszébe Harry Potter?!

És +1 "azért jó, ha tudod" információ:
Egy csillag a halálakor felrobban, amit szupernóva-robbanásnak nevezünk és valójában nagyon látványos folyamat. 

Ha engedünk a fantáziánk csábításának, akkor gondoljunk bele - ha csak egy perc erejéig is-, hogy mindez a csillagok szemszögéből hogyan is néz ki. Persze, ha egyáltalán lenne olyanjuk, hogy "szemszög".

Nos, én belegondoltam már hosszú hónapokkal ezelőtt és azok a bizonyos fogaskerekek rögtön be is indultak. Mi lett az eredménye? Hamarosan meglátjátok!

Addig pedig kellemes olvasgatást!


Információmorzsák a kezdetekhez


A blogon két hosszabb lélegzetvételű regényé lesz a főszerep, melyeknek fejezeteit külön bejegyzésekben, egy előre meghatározott időpontban fogom közzétenni. Annak érdekében, hogy eligazodj a különböző cselekmények és karakterek között, olyan bejegyzéseket is olvashatsz majd, amelyek útikalauzként szolgálhatnak, amikor úgy érzed, eltévedtél. Nem világos, hogy ki kinek a kicsodája? Összekevered a helyszíneket esetleg némi háttér információra lenne szükséged a teljes képhez? Ha felmerül benned bármelyik kérdés, a választ megleled a kiegészítő részekben. Amennyiben mégsem, feltétlen jelezd nekem, és segíteni fogok. 

Természetesen, mint minden valamirevaló történetben, a főszereplőknek támogatókra is szükségük van. Ezt a szerepkört ez esetben több novella, esetleg érdekes információkról szóló írások fogják betölteni.

Az írónak az Olvasók véleménye az éltető levegő, tehát ne fogd vissza magad, de kérlek, tiszteljük meg egymást a kulturális megfogalmazásokkal.
Amennyiben mondandódat privát üzenetben osztanád meg, írj nekem a csillagtortenetek@gmail.com e-mail címre.

Kellemes olvasgatást! 

Üdvözlés

Kedves Olvasó!

Köszöntelek a Csillagtörténetek oldalon, ahol megismerheted az általam megírt történeteket, a kreált világaimat és a benne élőket. A csillagok, a régi legendák iránti szenvedély és a kreativitás hozta létre a blogot, és talán a sorok olvasása közben te is megleled magadban mind a szenvedélyt, mind a kreativitást. Bízom benne, hogy izgalmasnak és értékesnek fogsz tartani minden közös kalandot!