A következő történet, amit megosztok veletek egy mese, ami az egyik legjobb barátnőm kérésére íródott. Váratlan kérés volt, és nem is igazán jött jókor, mert természetesen éppen rohantam valahová, de hát mikor mondok én nemet az írásra?
Ráadásul ez egy izgalmas kihívás is volt. Körülbelül fél óra leforgása alatt született meg az ötlet és íródott meg a mese. Életem talán leggyorsabb alkotása. Mikor elküldtem barátnőimnek a kész írásomat, szokásomhoz híven szabadkoztam, hogy nem elég kidolgozott, talán butaság az egész, á felejtsék is el, inkább írok valami mást.
A reakciójukra még ma is épp úgy emlékszem, mintha pár perccel ezelőtt történt volna, holott körülbelül két éve történt mindez. Dicsérő szavaik önbizalmat adtak és eszembe juttatták, hogy mennyire imádok írni és a legcsodálatosabb érzés, ha valakinek az arcára mosolyt, vagy a lelkébe egy cseppnyi boldogságot csempészel az általad papírra vetett szavakkal.
Remélem a TE életedbe is csempészhetek egy kis örömöt, ha csak pár pillanatra is. Írd meg, ha sikerült! ;)
Jó olvasgatást!
✩
Egyszer volt, hol nem
volt, volt egy aprócska sziget. Olyan aprócska volt, hogy még nevet sem kapott.
Csupán két hatalmas hegy állt rajta, és köztük terült el a zöldellő mező.
Mindkét hegy tetején,
büszkén magasodott egy-egy kastély. Ám a két kastély nem is lehetett volna
különbözőbb. Az egyik fényes volt, csupa arany, díszes drágakövekkel kirakott
hatalmas falakból állt. Ezért is nevezték el Arany Kastélynak. A másik kastély
viszont inkább tűnt zord kolostornak. Robosztus, szürke kövekből álló falai
komoran nyújtózkodtak az ég felé. Egyedül széles, vörös kapuja törte meg az
egyhangúságát, erről is kapta nevét: Vörös Kastély.
A két kastélyban élő
emberek is mások voltak. Arany Kastélyból minden este kihallatszott a
muzsikaszó, a hangos nevetés, és az íncsiklandozó ételek szállingózó illata a
környék összes kisállatát odavonzotta. Vörös Kastélyban azonban nagy volt a
csend. Ha néha napján valaki nem hagyta volna el a kastélyt, azt hihették
volna, hogy az teljesen üres.
Csupán egyetlen nap
volt minden évben, a legforróbb nyári nap, amikor a hatalmas Vörös Kapu
kinyílt. Ez a nap ugyanis a szigeten élők számára ünnepnap volt. Úgy nevezték:
A Néma Nap. Ekkor Arany Kastély és Vörös Kastély népe is kivonult a mezőre, és
keresett magának egy párt a másik kastély lakói közül. Miután kiválasztottak
valakit, csak bólintottak, és leültek egymással szemben.
Arany Kastélyban élt
egy fiatal lány, aki soha nem értette, hogy miért tisztelik ezt a napot az
idősebbek. Egészen mostanáig.
A lány aranyszőke
fürtjei lobogtak az enyhe szélben, miközben kisétált a mezőre. A mező közepére
érve megtorpant, és várta, hogy ebben az évben is odamenjen hozzá valaki,
akivel némaságban, egymást nézve végig unatkozhatja a napot.
Sok szürkébe öltözött
ember ment el mellette, aki a Vörös Kastély lakója volt. Már túl sok. A lány
először kezdett aggódni azon, hogy idén teljesen egyedül kell majd ülnie a
mezőn. És akkor meglátott egy fiatal kisfiút, aki édesanyja mellett sétált
felé.
A lány először ment oda
hozzá valakihez. A kisfiú elé állt, még egy kicsit le is kellett guggolnia,
hogy a fiú szemébe tudjon nézni. A fiú büszkén felemelte az állát és bólintott.
A lányt teljesen elbűvölte az apróság magabiztossága.
Leültek, és egymás
szemébe néztek. A fiú szeme csokoládébarna volt. A lány imádta a csokoládét.
Észre sem vette volna, hogy mennyi idő eltelt már, ha a nap nem épp úgy fordult
volna, hogy a szemébe süt. Elvakította a fénye, zavarta, már-már csípte a
szemét, ezért nem tudta a fiú szemére fordítani a figyelmét. Unatkozott, és épp
meg akart szólalni, amikor a fiú szájára tette apró ujjait és megrázta a fejét.
Némán azt tátogta: „Nem szabad.”
A lány tudta mire
gondol. Nem véletlenül nevezték ezt a napot A Néma Napnak. Ezért hát eleget
tett a kérésnek, és nem szólalt meg. Amikor a nap tovább haladt, és már nem
bántotta a szemét, újra elveszett a fiú okos tekintetében. Ahogy némán nézték
egymást, a lány egyszer csak meghallott egy furcsa,
idegen hangot. Először azt hitte, biztos a mező szélén valamelyik állat
lépései. De aztán rájött, hogy ez sokkal közelebbről jön. Nagyon fülelt. Talán
a hang, ahogy ujjaival dobol a földön? Abbahagyta az önkéntelen mozdulatot, de
a hang nem szűnt meg.
A fiúnak biztosan
feltűnt a lány értetlenkedése, mert halványan elmosolyodott. „Ő tudja!” –
gondolta a lány. Mérgesen visszanézett rá, és szemeivel követelte, hogy a fiú
adjon választ ki nem mondott kérdésére.
A fiú akkor sóhajtott
egyet, majd lassú mozdulatokkal megfogta a lány kezét, és a mellkasára tette. A
lány érezte tenyere alatt, hogy a fiú mellkasában dobog valami, pont abban az
ütemben, ahogy a hangokat is hallotta.
Elvarázsolta és
lenyűgözte a sosem hallott gyönyörű szimfónia. Szebb volt akármelyik dalnál,
amit az Arany Kastélyban valaha halott.
Ebben a pózban várták
meg az alkonyt. Amikor a nap elbújt az egyik hegy mögé, az emberek felálltak,
némán bólintottak, majd elfordultak egymástól, hogy mindenki visszatérjen a
saját kastélyába.
A lány azonban nem
bírta ki, odasúgta az egész nap benne motoszkáló kérdést:
- Mi volt ez?
A fiú ismét
elmosolyodott és csak ennyit felelt:
- Az élet.
✩
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése