Novella - Csak egy mese

A következő történet, amit megosztok veletek egy mese, ami az egyik legjobb barátnőm kérésére íródott. Váratlan kérés volt, és nem is igazán jött jókor, mert természetesen éppen rohantam valahová, de hát mikor mondok én nemet az írásra?

Ráadásul ez egy izgalmas kihívás is volt. Körülbelül fél óra leforgása alatt született meg az ötlet és íródott meg a mese. Életem talán leggyorsabb alkotása. Mikor elküldtem barátnőimnek a kész írásomat, szokásomhoz híven szabadkoztam, hogy nem elég kidolgozott, talán butaság az egész, á felejtsék is el, inkább írok valami mást.

A reakciójukra még ma is épp úgy emlékszem, mintha pár perccel ezelőtt történt volna, holott körülbelül két éve történt mindez. Dicsérő szavaik önbizalmat adtak és eszembe juttatták, hogy mennyire imádok írni és a legcsodálatosabb érzés, ha valakinek az arcára mosolyt, vagy a lelkébe egy cseppnyi boldogságot csempészel az általad papírra vetett szavakkal.

Remélem a TE életedbe is csempészhetek egy kis örömöt, ha csak pár pillanatra is. Írd meg, ha sikerült! ;)

Jó olvasgatást!




Egyszer volt, hol nem volt, volt egy aprócska sziget. Olyan aprócska volt, hogy még nevet sem kapott. Csupán két hatalmas hegy állt rajta, és köztük terült el a zöldellő mező.

Mindkét hegy tetején, büszkén magasodott egy-egy kastély. Ám a két kastély nem is lehetett volna különbözőbb. Az egyik fényes volt, csupa arany, díszes drágakövekkel kirakott hatalmas falakból állt. Ezért is nevezték el Arany Kastélynak. A másik kastély viszont inkább tűnt zord kolostornak. Robosztus, szürke kövekből álló falai komoran nyújtózkodtak az ég felé. Egyedül széles, vörös kapuja törte meg az egyhangúságát, erről is kapta nevét: Vörös Kastély.

A két kastélyban élő emberek is mások voltak. Arany Kastélyból minden este kihallatszott a muzsikaszó, a hangos nevetés, és az íncsiklandozó ételek szállingózó illata a környék összes kisállatát odavonzotta. Vörös Kastélyban azonban nagy volt a csend. Ha néha napján valaki nem hagyta volna el a kastélyt, azt hihették volna, hogy az teljesen üres.

Csupán egyetlen nap volt minden évben, a legforróbb nyári nap, amikor a hatalmas Vörös Kapu kinyílt. Ez a nap ugyanis a szigeten élők számára ünnepnap volt. Úgy nevezték: A Néma Nap. Ekkor Arany Kastély és Vörös Kastély népe is kivonult a mezőre, és keresett magának egy párt a másik kastély lakói közül. Miután kiválasztottak valakit, csak bólintottak, és leültek egymással szemben.

Arany Kastélyban élt egy fiatal lány, aki soha nem értette, hogy miért tisztelik ezt a napot az idősebbek. Egészen mostanáig.

A lány aranyszőke fürtjei lobogtak az enyhe szélben, miközben kisétált a mezőre. A mező közepére érve megtorpant, és várta, hogy ebben az évben is odamenjen hozzá valaki, akivel némaságban, egymást nézve végig unatkozhatja a napot.

Sok szürkébe öltözött ember ment el mellette, aki a Vörös Kastély lakója volt. Már túl sok. A lány először kezdett aggódni azon, hogy idén teljesen egyedül kell majd ülnie a mezőn. És akkor meglátott egy fiatal kisfiút, aki édesanyja mellett sétált felé.

A lány először ment oda hozzá valakihez. A kisfiú elé állt, még egy kicsit le is kellett guggolnia, hogy a fiú szemébe tudjon nézni. A fiú büszkén felemelte az állát és bólintott. A lányt teljesen elbűvölte az apróság magabiztossága.

Leültek, és egymás szemébe néztek. A fiú szeme csokoládébarna volt. A lány imádta a csokoládét. Észre sem vette volna, hogy mennyi idő eltelt már, ha a nap nem épp úgy fordult volna, hogy a szemébe süt. Elvakította a fénye, zavarta, már-már csípte a szemét, ezért nem tudta a fiú szemére fordítani a figyelmét. Unatkozott, és épp meg akart szólalni, amikor a fiú szájára tette apró ujjait és megrázta a fejét. Némán azt tátogta: „Nem szabad.”

A lány tudta mire gondol. Nem véletlenül nevezték ezt a napot A Néma Napnak. Ezért hát eleget tett a kérésnek, és nem szólalt meg. Amikor a nap tovább haladt, és már nem bántotta a szemét, újra elveszett a fiú okos tekintetében. Ahogy némán nézték egymást, a lány egyszer csak meghallott egy furcsa, idegen hangot. Először azt hitte, biztos a mező szélén valamelyik állat lépései. De aztán rájött, hogy ez sokkal közelebbről jön. Nagyon fülelt. Talán a hang, ahogy ujjaival dobol a földön? Abbahagyta az önkéntelen mozdulatot, de a hang nem szűnt meg.

A fiúnak biztosan feltűnt a lány értetlenkedése, mert halványan elmosolyodott. „Ő tudja!” – gondolta a lány. Mérgesen visszanézett rá, és szemeivel követelte, hogy a fiú adjon választ ki nem mondott kérdésére.

A fiú akkor sóhajtott egyet, majd lassú mozdulatokkal megfogta a lány kezét, és a mellkasára tette. A lány érezte tenyere alatt, hogy a fiú mellkasában dobog valami, pont abban az ütemben, ahogy a hangokat is hallotta.

Elvarázsolta és lenyűgözte a sosem hallott gyönyörű szimfónia. Szebb volt akármelyik dalnál, amit az Arany Kastélyban valaha halott.

Ebben a pózban várták meg az alkonyt. Amikor a nap elbújt az egyik hegy mögé, az emberek felálltak, némán bólintottak, majd elfordultak egymástól, hogy mindenki visszatérjen a saját kastélyába.

A lány azonban nem bírta ki, odasúgta az egész nap benne motoszkáló kérdést:

- Mi volt ez?

A fiú ismét elmosolyodott és csak ennyit felelt:

- Az élet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése