Sziasztok csillagok!
A legutóbbi világdarabkában megismerhettétek a Tűz Urát, Cratert, akiről nagyon pozitív visszajelzéseket adtatok. Örülök, hogy így megszerettétek az idősödő Mágust, úgyhogy ezúttal is szerettem volna bemutatni nektek új szereplőket.
A regényben ők legfeljebb mellékszereplőként bukkanhatnak majd fel egyszer-egyszer, ám ennek ellenére remélem, szimpatikus karakterek lesznek. Még annak az esélyét is fenntartom, hogy akár egy kiegészítő történetben megjelenjenek - igazából semmi sincs kizárva. :D
Rengeteg tervem van, időm sajnos annál kevesebb, de azért remélem, minden fejemben élő szereplőt "életre kelthetek", és a kíváncsiság, hogy ti mit fogtok szólni hozzá, remek motiváló erő. ;)
A hatodik világdarabka fő témája az éghajlat volt. Aki kíváncsi a témával kapcsolatos bővebb információkra, kattintson IDE.
Nos, nem is húzom tovább az időt: ismerjétek meg Ainát és Andrejt!
✩
A mozdulatlan vidék
- Francba az egésszel, én felmondok!
Aina csak a szemét forgatta az újabb dühkitörés hallatán.
Amikor Északváros tanácsnoka azt a büntetést szabta ki számára, hogy
negyvennyolc órás őrséget kell vállalnia a legfelső határon az Kristály-folyó
mentén, akkor azt hitte az éjszakai fagy lesz a legnagyobb ellensége. Ám néhány
óra leforgása alatt nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a kitüntetett posztot Andrej
nyerte el, a középkorú, termetes, mogorva őr, aki több órás kiselőadásokat
tartott arról, hogy milyen borzalmas vidék is ez.
Hiába takarta vastag sál arcuk nagy részét, Andrej
zsörtölődése tökéletesen érthető és hallható volt – Aina legnagyobb bánatára.
Az első órában még megvolt a remény a normális kommunikációra, ám azt hamar
eltiporta Andrej a hatalmas, meleg prémmel kibélelt bakancsával.
Most, a tizenkettedik óra végén Aina mozdulatlanul ált az
őrtorony egyik keskeny lőrése előtt, és meredten bámulta az előtte elterülő
vakító fehérséget. Szerette volna kizárni a morgolódást, de nem sok minden
vonhatta el a figyelmét – ijesztően mozdulatlan volt odakint minden. „Persze addig jó, amíg nincs mozgolódás”
– gondolta Aina és szinte szégyellte magát, amiért majdnem imádkozni kezdett
egy nem várt, izgalmas eseményért.
- No, mi van te leány, talán odafagytál?
Aina egy pillanatra lehunyta szemét és mély levegőt vett:
összeszedte minden megmaradt türelmét ahhoz, hogy higgadtan válaszolhasson.
- Őrködöm. Tudja, ez a munkánk.
- Hah! Aztán mit gondolsz, mi a fészkes nyavalya jönne pont
abból az irányból? – Andrej nehézkes, döcögős léptekkel odamasírozott hozzá és
kimutatott a nyíláson. - Innen ugyan nem látszik, de alig néhány kilométer
múlva arra már csak Mirovia, a Nagy Óceán van. Nincsen itt más csak jég és hó.
Pont ezt mondom, hát nem? Kristályban kényelmesen sétálgathatnak az emberek a
fák között, minket meg ide küldtek, hogy szép csendben halálra fagyjunk. Őrség,
egy fenét! Túl sokan voltunk már abban a nyomorult városban, muszáj volt
valamit kitalálniuk ahhoz, hogy néhányunkat kipaterolhassák onnan! Undorító
csürhe…
És így tovább, és így tovább. Aina amennyire csak tudta,
kizárta Andrej hangját, ám eddig elmondott szavai is elegek voltak ahhoz, hogy
képzeletét messze repítsék erről a vidékről.
Szó, ami szó, abban kétségtelenül igaza volt Andrejnek, hogy
itt fent északon nincsen más csak jég és hó. Vakító fehérség és ingerült
emberek. Nem a legbarátságosabb környezet egy maga fajta, fiatal lánynak, de
ahogy mindenki másnak, aki erre tévedt, neki is meg volt rá a jó oka, hogy
elmeneküljön Kristály sűrű utcáiról.
A hosszú őrségben azonban nem volt nehéz visszagondolni a
szép időkre: a napsütés meleg simogatására, a kedves szellő játékos táncára,
vagy az egyenletesen csörgedező patakok játszotta dallamra. Kristályban tél
idején láttak ugyan havat, érezték a csípős hideget, de ez meg sem közelítette
az északi határon élők mindennapjait.
Ha tehette volna, akkor nyugatra ment volna, a Nagy Erdőbe,
esetleg Nyugatvárosba, hogy az ottani tanács őrségébe tartozhasson. Ők is pár
kilométerre voltak a Nagy Óceán partjától, de az ő napjaikat legfeljebb egy-egy
esőfelhő vagy nagyobb széllökés ronthatta el.
Ott szabadnapjain sétálhatott volna a sűrű, élettel teli erdőkben, esetleg elmehetett volna fürdeni a közeli folyóba. Ha romantikusabb
lélek lenne, akkor talán még az is eszébe jutott volna, hogy Nyugatvárosban
minden reggel a csicsergő madarak énekére kelhetett volna fel.
Aina azonban két lábbal állt a földön; azt vallotta, az álmodozás csak felesleges időhúzás. A tettek embere volt, ám nem mindig a jóké.
Kristályban egy árva lánynak könnyű a rossz út csábítására hallgatnia – legalább annyira, mint egy helyes szélhámos kedves szavainak bedőlnie.
Hirtelen lehúzta vastag sálját az arcáról. Szüksége volt egy
kis friss levegőre, hogy elűzze az emlékeket. Nem számított, hogy a hideg égette
a tüdejét, pillanatok alatt kiszárította arcát és ajkát – mindez segített neki
visszatérnie a valóságba, ide, Északvárosba. Bármennyire is kellemes gondolat,
hogy Nyugatváros zöldellő vidékén kóboroljon, soha nem mehet oda, és ezt is
annak a kötélrevaló gazfickónak köszönheti, senki másnak.
Bár nem szívesen hallgatta Andrej indulatos monológját, most
mégis biztonságosabb megoldásnak tűnt, mint az, hogy a saját gondolataiba
vesszen, így kényszerítette magát, hogy az őrre figyeljen. Andrej időközben
visszatért a torony egyik végében elhelyezett padra, és kesztyűbe bújtatott
lapátkezeit dörzsölte össze szorgosan, mintha tüzet akarna csiholni.
- Én bizony megmondom neked leány, engem keletre szántak az
égiek, nem ebbe a fagyott pokolba!
- Miért pont keletre? – Andrej meglepetten kapta fel
tekintetét Ainára. A váratlan érdeklődéstől megbokrosodva még intenzívebb
mutogatással kísérte további szavait.
- Jártál már Keletvárosban? Közelebb van Sarkcsillaghoz,
mint maga Kristály, bizony ám! - Andrej úgy mondta ezt, hogy kétség nem fért
hozzá: minél közelebb lakik valaki a Csillag Lovasokhoz, annál szerencsésebb. –
Hegyláncok védik egyik oldalról, a Nagy Óceán pedig a másikról. Nincs azaz
őrült Védelmező, vagy ember, aki ott akarna támadni! Ott aztán nyugodtan
hátradőlhetnék! Lenne egy kis faházam a hegy lábánál, ahonnan, ha körbenézek, nem
látok mást csak legelőket, meg fenyőerdőket! Akkor aztán még az örökös esőzés
sem érdekelne!
- Tudja, hogy ott is szokott havazni, ugye? – Andrej bosszús
pillantást vetett Ainára, amiért bemocskolta az idilli képet, de a lány gyorsan
visszahúzta arca elé a sálat, hogy elrejtse mosolyát.
- Nem baj az nekem, ha néha-néha látok havat, csak ne kéne
azt bámulnom az év minden napján!
- Akkor miért nem megy délre? A hegyekben ugyan ott is látni
havat, de ha azokon átjut és a déli határ felé megy, egészen addig, amíg meg
nem látja az első útjába eső homokos partot, akkor már egy percig sem kellene
aggódnia a hideg miatt.
- Hallod te, hogy miket mondasz őrült némber? Innen ugyan
elvágyódom, de a világról azért még nem! Egyik Isten kérésére sem sétálnék át a
Ferusok hegyein csak azért, hogy homokot meg vizet lássak! Nem élnék még addig
sem, amíg az átfagyott csontjaim kiolvadnának abban a hőségben.
- Maga tudja – vonta meg vállát Aina, de az elmúlt órák
panaszáradata után nem bírta megállni, hogy annyit még oda ne szúrjon: - Pedig
ott találhatna magához illő párt is. - Andrej ostobaságáról adott
tanúbizonyságot értetlen tekintete. – Tudja, kedves Andrej, ott élnek a
szirének.
Aina hangosan felnevetett, miközben Andrej az eddigi
legcifrább káromkodásaival tarkítva fejezte ki hozzáállását a halfarkú
hölgyemények iránt.
Pár óra kellett hozzá, hogy a kedélyek lecsillapodjanak, és
Aina ismét a hidegben, a szűk lőrésen át szótlanul bámulja a tájat. Lehet, hogy
álmaiban elutazhatott a szeles nyugatra, az esős keletre vagy akár a napsütéses
délre, felébredve mindig ugyanott találja magát: a mozdulatlanná fagyott
északon.
✩
Ha szívesen megosztanátok a világdarabkával kapcsolatos gondolataitokat, tanácsotokat, akkor megtehetitek azt itt lent, a bejegyzés alatt. ;)
Nos, ezzel a rövid kis történettel kívánok minden kedves Olvasómnak csillagfényes, jó éjszakát!
✩
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése