Sagittarius kiegészítő novella - Pandorai csata

Sziasztok csillagok!

Még év elején jeleztem felétek, hogy idén több kiegészítő novellára is számíthattok, ami kifejezetten a Sagittarius történetéhez kapcsolódik. Az eredeti terveimben az szerepelt, hogy hamarabb kaptok egy kis ízelítőt, de remélem a mostani novella valamennyire kárpótol benneteket.

Tudom, ma csütörtök van, ráadásul "új-fejezet-csütörtök", de úgy gondoltam, hogy most kicsit megleplek benneteket és valami váratlannal rukkolok elő.

Ez a kiegészítő novella - ahogy a címe nyíltan utal rá - arról a bizonyos csatáról fog szólni, amit néhány korábbi fejezetben már megemlített néhány szereplő.

Sorsfordító csata volt ez, hiszen a karaktereink személyiségfejlődésében is hatalmas szerepe volt. Miért olyan komoly Patrick? Miért annyira anyáskodó Inaya?

Nos, akár ezekre a kérdésekre is választ találhattok ebben a kiegészítésben! :)

Jó olvasgatást és csillagos estét! ;)

✩

Pandorai csata

Hálát adtam, amiért az újjáépítésnél lehetőségem volt egy saját iroda kialakítására. A lakók zajongása és az utca hangjai egyaránt az ajtó túloldalán maradtak. Nem volt nagy helyiség, de arra tökéletesen megfelelt, hogy saját gondolataim társaságát élvezhessem.

Keserédes élvezet volt ez. Minden szép emlékhez párosult valami sötét és aggasztó. Így volt ez már ezelőtt is, mielőtt az ifjú Gale kisasszony csatlakozott a Központomhoz, de a jelenléte úgy tűnt, csak fokozta a riadalmamat.

Az Árnylények ijesztő mennyiségű támadása, a kilátónál történt gyilkosság, Cassandra Kívülálló barátnője és a váratlanul előkerült Bukott felé irányuló erőszakos cselekedetek… Felsorolni sem tudtam mindazt, ami az elmúlt időszakban történt rémisztő gyakorisággal.

Minden erőmmel azon voltam, hogy ne hasonlítsam a jelent a régmúlt történtekhez, de ez már lehetetlennek tűnt.

„Meg tudom menteni őket!”

Ezzel az emlékfoszlánnyal keltem, feküdtem, vettem minden lélegzetet. A múlt részletei hamar homályba borulnak, de ez olyan élénken élt bennem, mintha Ő maga suttogná a fülembe újra és újra.

Irodám ablakánál álltam és Penelopét néztem, aki a kajla kutyájával játszott az udvaron. Szerencsés kislány! Esély sincs rá, hogy olyan rémálmokra kell majd fel az éjszaka közepén, mint az én gyermekem, vagy Theo. Nem, Penelopé egy olyan korba született már, ami biztonságot ígért.

Meg kell fogadnom ezt az ígéretemet! Nem bukhatok el megint! Nem engedhetem, hogy Penelopénak át kelljen élnie mindazt, amit a többieknek.

„Meg tudom menteni őket!”

- Elég! – suttogtam magam elé. Az ablakhoz közel tolt karosszékbe rogytam fáradtan, esetlenül, összetörten. – Legyen elég.

Ám kérésem süket fülekre talált. A régen kimondott szavak ott lebegtek lelki szemeim előtt szüntelenül, gondolataim pedig megállíthatatlanul repítettek vissza oda, ahonnan kétségbeesetten menekülni akartam.

Tizenhét évvel ezelőtt történt. Az akkori Központunkat is én vezettem már, holott korábban nem voltak ilyen jellegű ambícióim. Mindig is világot szerettem volna látni, sokat utazni a Központok között, hogy széleskörű tudást szerezhessek. Így ismertem meg Őt is – Natashát.

A moszkvai Központban volt Gyógyító, mikor találkoztunk. Máig nem tudom, mit látott egy kóborló Tanító suhancban, de valamit biztosan, mert velem tartott Pandorába, ahol végül letelepedtünk, összeházasodtunk, majd Sasha érkezésével családdá váltunk.

Nem lehettem volna boldogabb. Az emberek használják a „madarat lehetne fogatni vele” kifejezést, és ezt akkoriban nagyon is magaménak éreztem. Egy csodálatos feleség, egy tüneményes kislány, megbízható barátok és az öcsém, Alan tette szebbé a napjaimat.

Miután kineveztek Vezetővé, kézenfekvő választás volt, hogy Natasha lesz a Gyógyító Mester, Alan pedig a Harcos Mester. Egy Központ védelmét a benne élő Mesterek egységes ereje adja. Úgy tartották, hogy Pandora Központ azért rendelkezik olyan kivételesen nagy erővel, mert a három Mester közti családi kötelék erősebb volt minden másnál.

Én is ezt hittem.

Mindig is az akaraterejét és kitartását becsültem a legjobban. Ezért lettem szerelmes Natashába visszavonhatatlanul. Mélyen hitt abban, hogy az Árnylények meggyógyíthatóak. Egy betegségnek, kórnak gondolta a bennük rejlő sötétséget, ami csupán gondoskodást és törődést igényel. Sokat vitáztunk ezen az elméleten, de ő hajthatatlan volt – amitől én persze csak még elvakultabban szerettem.

„Meg tudom menteni őket!”

Ezerszer is visszajátszottam már a vég elérkezését megelőző, zavaros hónapokat, de nem jöttem rá, pontosan mikor is vesztettem el Őt. Azért, hogy hitét bizonyítsa gyakran járta a város utcáit olyan Árnylények után kutatva, akik hajlandóak lettek volna a gyógyulást választani a feketeség helyett. Gyógyító létére kivételesen jól képzett volt a küzdősportok területén, de persze ez soha nem nyújtott kellő vigaszt.

Abban bíztam, hogy Sasha születését követően minden figyelmét és energiáját leköti majd a csodálatos, izgága gyermekünk, de csalódnom kellett. Natasha nem adta fel, egyre merészebb volt és vakmerőbb.

Nem tudom, pontosan mikor és hol találkozott Vincenttel. Mikor világossá vált számomra a köztük lévő kötelék, már túlságosan késő volt.

Addig a pillanatig azt feltételeztük, hogy az Árnylények csupán kóbor, magányos, gonosz lelkek egy haldokló testbe zárva. Szörnyű események árán kellett ráeszmélnünk, hogy ennél nagyobb akaraterővel és becsvággyal rendelkeznek. Vincent arra buzdította saját faját, hogy fogjanak össze, kovácsolódjanak egy erős, egységes sereggé.

Persze, Natashának nem ezt mondta. Neki tökéletesen eljátszotta a megváltást kereső Árnylényt, és az én drága szerelmem, aki annyi éven át mást sem keresett csak bizonyítékot, gondolkodás nélkül elhitte Vincent minden szavát.

Abban hibáztam, hogy nem támogattam eléggé. Nem hittem az elméletében eléggé. Nem hittem benne eléggé. Így amikor talált valakit, aki mindezt megtette, gyanútlanul hagyta, hogy suttogjon a fülébe. Ám a sötétség szavai voltak azok. A romlásé és pusztulásé. Natasha lelkére pedig úgy telepedett rá a gonosz, ahogy a nappal fordul át éjszakába.

Bárcsak tudnám, mi kellett ahhoz, hogy Natasha elárulja a Központ hollétét! Bárcsak teljes szívvel bízhatnék abban, hogy nem adta ki könnyen a legféltettebb titkunkat!

„Meg tudom menteni őket!”

Amikor az Árnylények rátámadtak a Központra, Alan és én azzal a bizonyossággal vetettük bele magunkat a kialakuló csata első hullámai közé, hogy a három Mester közti egység töretlen. Önteltnek is mondhatnánk a hozzáállásunkat, de hármunk ereje egykor valóban olyan hatalmas volt, hogy az Árnylények inkább messzire elkerülték a várost. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Központunkra támadnak!

Az egész nem tarthatott tovább egy óránál, mégis végtelen hosszúnak tűnt. Számomra talán még most sem ért véget. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy valami nincs rendben, gyengék vagyunk, mindenki, aki alkalmas volt rá, belevetette magát a harcba. Az alig tizennyolc éves Inaya vállára kellett helyeznünk azt a mérhetetlen felelősséget, hogy a gyermekeket, a hétéves Sashámat és a hároméves Theot kimenekítse a Központból és a várostól nem olyan messze, Green Villagebe vigye őket, ahol Anthony és Celestine nevelte Theoval egykorú lányukat, Cassandrát. Ha képes lennék rá, mosolyognék a gondolatra, hogy Cassandra milyen arcot vágna, ha tudná, hogy totyogós kora óta figyelemmel kísérem a sorsát!

Kheirónnak hála, Inayáék bonyodalmak nélkül eljutottak a farmra, ám erről persze nekünk, a Központban életükért harcoló családtagoknak, fogalmunk sem volt.

Sokan életükkel fizettek aznap.

Ha lehunyom a szemem, tisztán látom még most is az előttem mereven egy helyben álló Natashát. Kezeit hátrakulcsolva, üres tekintettel meredt rám és testvéremre, Alanre. Mérgezett hitét hajtogatta szüntelen:

„Meg tudom menteni őket!”

Némán néztem őt, szintén mozdulatlanul.

Ő volt életem értelme.

Ő volt a feleségem.

Ő volt a kislányom édesanyja.

Akkor még nem értettem, nem akartam megérteni, hogy mi történt.

Alan soha nem látott dühvel és undorral nézett a nőre, akit egy pillanattal ezelőtt még büszkén hívott családja tagjának. – És minket ki ment meg?!

A testvérem kiáltása utáni dermedtséget, a földszintről felhallatszódó éles sikoly keltette újra életre. Mind tudtuk, hogy Helen Attkins halálsikolyát hallottuk. Alan odaköpött Natasha elé, majd elrohant, hogy megvédje még lélegző szeretteit.

Nem tudhattam, de ezek voltak az utolsó pillanatok, amiket az öcsémmel tölthettem.

Natasha végül megmozdult, de Zeuszra, bár ne tette volna! Egy tőrt húzott elő a háta mögül. Görcsösen markolta, mintha az a tárgy lenne az utolsó, amiben rég elveszett lelke hiába kapaszkodhat.

Egyetlen villanásnyi pillanat volt – és én továbbra is szoborszerűen néztem az eseményeket! Talán, ha gyorsabban mozdulok, talán ha időben… Nem! Nem.

Natasha erősen a mellkasába döfte a fegyvert, majd a kopottas fapadlóra hanyatlott. Odarohantam. Meg akartam simogatni a nőt, akit mindennél jobban szerettem. Az ölembe akartam vonni, és magamhoz szorítani. Ám akkor megszólalt: - Meg tudom menteni őket!

Abban a pillanatban belőlem is kiölt valamit. Valamit, aminek a mai napig fáj a hiánya.

Minden haragomat és kínomat arra fordítottam, hogy a csatában, amelyben kétségtelenül vesztésre álltunk, minél több Árnylényt elpusztítsak. Fejvesztve, már-már félőrülten kerestem a közelharc lehetőségét. Fogalmam sem volt, hogy Alan már halott.

Az akkori Központ régebben iskolaként üzemelt. Nem volt nagy épület, és nem is szenteltek nagy figyelmet a minőségi alapanyagokra. Évtizedek óta a Központ lakóinak otthonaként szolgált. Azonban a fegyverektől számtalan sebet szerzett falakat nem tartották össze a kedves emlékek. A Központ teljesen összeomlott.

Az Árnylények sikeresen elérték céljukat: Pandora Központja megsemmisült.

Egyetlen túlélő maradt, bár a legjobb indulattal sem éreztem úgy, mintha valóban élnék. Elvergődtem a Gale család farmjára, ahol egy hónapig maradtunk. Celestine istápolt minket, Anthony pedig kimondatlanul is átvette tőlem az ideiglenes Vezető szerepkörét.

Azután, hogy megtaláltuk ezt a helyet, bebizonyosodott, hogy a Sagittariusok mennyire összetartóak. Számtalan adomány érkezett különféle országokból: fegyverek, élelmiszer, gyógyszerek, pénz és még számtalan felszerelés. Többen eljöttek, hogy kétkezi munkájukkal segítsék elő, hogy mostani otthonunk felépülhessen. Úgy éreztük, muszáj legalább a fizikai dolgokat helyre hoznunk a lehető leghamarabb – a lélek sebei nehezebben gyógyíthatóak, ha egyáltalán azok.

Én éreztem, hogy semmi sem képes kitölteni azt az űrt, ami bennem azon a tragédiával teli napon keletkezett és az elmúlt időszak eseményei csak fokozták azt.

„Meg tudom menteni őket!”

- Igen, drága szerelmem, nekem valóban meg kell mentenem őket! – válaszoltam a nem létező hangnak, mikor már ismét az ablakban álltam, és az édesanyját ölelő Penelopét figyeltem.

✩

Mit gondoltok a történtekről? Először láthattátok az eseményeket Patrick szemén keresztül - milyen "élmény" volt?

Ha szeretnétek, mondjátok el véleményeteket itt, a bejegyzés végén! :)

✩