43 napos kihívás - 4. nap

Sziasztok csillagok!

Olyan régen foglalkoztam már ezzel a kihívással, hogy már-már el is felejtettem! Most azonban teljesen váratlanul megtalált az ihlet, és egyből neki is álltam a 4. nap kidolgozásának.

Nagyon érdekes élmény volt megírni ezt a történetet, és ezentúl teljesen más szemmel fogok ránézni arra a bizonyos tárgyra, ami (vagy aki?? o.O) a főszerepet kapta az írásomban.

A feladat a következő volt:

NEGYEDIK NAP:

Keress random egy tárgyat, és írd meg az utazását addig, míg meg nem találtad!

Nos, olvassátok el ezt a kis mesét. A végén ígérem, lerántom a leplet a szereplőnkről, de azért kíváncsi vagyok, hogy olvasás közben hányan találtátok ki, hogy miről is van szó, úgyhogy ne kíméljetek: írjatok véleményt! :)

Jó olvasgatást!

✩

Forrás: Pinterest

Emlékül

Lassan születtem meg. Alakom milliméterről milliméterre formálódott meg, sőt, néha egy-egy alkalommal át is változott. Szülőm, alkotóm, létrehozóm magas, rendkívül karcsú és nagyon kecses mozgású volt. Gyönyörű, hosszú és selymes barna haja simogatott napról napra. Szép idők voltak ezek – bár alig emlékszem rájuk. Tudatom épp csak ébredezett még akkoriban.

Aztán egyszer csak - szinte varázsütésre - kitisztult a világ. Ebből tudtam, hogy végre teljesen megszülettem. Elnyertem végső, csodálatos kinézetemet! Ám az örömöm kérészéletű volt, mert a folyamat végeztével el kellett köszönöm szülőmtől, örökre. Nem volt már több teendője velem, egyedül kellett megtalálnom a helyemet a világban. Egy percre azt kívántam, bárcsak velem tarthatna, ám ez önző gondolat volt a részemről. Ha velem jönne, nem láthatná el saját feladatát: nem készíthetne több hozzám hasonló, vagy tőlem teljesen eltérő testvért. Kétségtelen volt, hogy az ő helye abban a szűk kis műhelyben volt. Ideje volt megkeresnem a sajátomat!

Szerencsére volt egy segítőtársam, aki a veszélyekkel teli külvilágba védőburokban vitt ki, így minimalizáltuk az esélyét annak, hogy újszülött külsőmnek bántódása essék. Emlékszem még az első, kint töltött napra! Hideg volt, fújt a szél, és még hűséges társam sem védhetett meg teljesen ezektől a viszontagságoktól. Az volt a feladatom, hogy megmutassam szépségemet másoknak is, így tehát nem burkolózhattam meleg takaróba. Elfogadtam a sorsomat, a feladatomat, és vigaszt nyújtott, hogy nem egyedül kellett csinálnom.

Mikor munkahelyemen találkoztam az addig még ismeretlen rokonaimmal, a szívem megtelt örömmel. Elvégre, jó társaságban még a rossz munkahelyen is gyorsan telik az idő, nem igaz? Együtt lógtunk minden nap. Az idő hol kegyesebb, hol kegyetlenebb volt velünk, de mi rendületlenül mutogattuk magunkat egy hatalmas kő építményhez vezető lépcsősor mentén.

Sok ember megállt és megnézett minket. Megtapogattak mindegyikünket, hangosan töprengtek azon, melyikünket viszik magukkal. Nem volt ez rossz dolog! Elvégre, azért kellettük magunkat, hogy valakinek megtetszünk, majd elvigyen magával világot látni. Ennek ellenére mindig nehéz volt búcsút venni azoktól a rokonoktól, akiket elválasztottak tőlünk.

Emlékszem, mikor engem választottak ki. Segítőtársam már napok óta arról dünnyögött mellettünk, hogy nem sokára jön a nyuszi, de be fog fagyni a valaga ilyen időben. Fogalmam sem volt, miről beszél, mindenesetre néhány nézelődő szívesen leállt vele csacsogni erről.

Aztán megérkezett Ő.

Lassan sétált lefelé a kőlépcsőn, kerülgette a tömeget, miközben igyekezte kesztyűbe bújtatott kezeit a kabátja zsebébe rejteni a fogvacogtató hideg elől. Leszegte a tekintetét: a lépcsőfokokat nézte meredten, nehogy orra essen. Talán az egyszerű véletlen, talán valami teljesen sorsszerű sugallat miatt, de az arcát pont akkor emelte fel, amikor mellénk ért.

Azonnal megtorpant, még néhány ismeretlen nyelven elmormogott szitokszót is elviselt csak azért, hogy minket nézhessen. A tekintete azonnal rám meredt. Mozdulatlanná dermedtem – és nem a hidegtől. A széltől néha muszáj volt himbálóznom kicsit, de akkor még ő is elcsendesedett egy percre. Aztán az ismeretlen ismerős továbbvitte tekintetét, és végül a mellettem lévő rokonomat fogta meg. Hallottam, ahogy az a kurafi visszafogja a lélegzetét, én azonban forrongtam a dühtől. Soha nem éreztem még ilyet korábban, de akkor egyszerűen tudtam, hogy neki engem kell választania! Nem történhetett másként! Az övé kellett, hogy legyek!

És akkor, mintha valóban meghallotta volna gondolataimat, a nő elengedte a szomszédomat és ismét rám tekintett.

- Mennyibe kerül? – kérdezte segítőtársamtól angolul.

Akcentusából egyből felismertem, hogy nem angol nyelvű országból származik – szerencsére, mert nem bírtam a teát. Csúnya foltot hagyhat rajtam. Izgatottságomban teljesen belefeledkeztem a pillanatba és képzeletemben bejártam minden szobát vagy hűtőt, amikről már oly régóta álmodoztam. Azért lógtunk itt mindannyian, hogy egyszer egy szép országban, egy barátságos otthont még emlékezetesebbé tegyünk. És én abban a percben biztos voltam benne, hogy az Ő lakását szeretném díszíteni!

Gondolataim annyira messze repítettek a valóságtól, hogy segítőtársam válaszát nem is hallottam. Mindenesetre a válasz tetszhetett a nőnek, mert a következő pillanatban ismét beletettek egy védőburokba, majd az új társam kezébe kerültem. Ő szinte azonnal a táskájába rejtett, ahol melegségben és biztonságban várhattam, hogy ismét meglássam a fényt.

Pár nappal később történt meg. Új társam óvatosan kivett a táskából, én pedig körbenézhettem kedves otthonában. Egy nappali volt! „Micsoda mázli!” – gondoltam egyből. A nappaliban láthat majd az összes vendége, és ami lényegesebb, hogy Ő is. Minden nap!

Azt hittem, örömömet nem lehet még fokozni, de kellemesen csalódtam. Az új helyem, ahol azóta is büszkén állok, nem akármilyen hely volt. Rengeteg külföldi rokonom volt már ott, és tapsviharral, örömujjongással fogadtak egytől-egyig. "Nem kell hát egyedül lennem!"

Most, mikor minden reggel az ébredező nap fénye világít meg engem és kedves barátaimat, újra és újra hálát adok, amiért olyan szerencsés voltam, hogy végül megtaláltam helyemet a világban.

Saját fotó

Saját fotó

Saját fotó

Nos, ahogy láthatjátok a legutóbbi utazásomból hozott emlék, ez a csodás képeslap adta az ihletet. Miért pont ez? Az íróasztalomnál ültem (kivételesen nem kicsavarodva a kanapén gépeltem...), és magam elé bambultam, hogy miről is kéne írnom, amikor gyakorlatilag rám kiabált ez a kis szemtelen, és követelte a főszerepet - én pedig megadtam neki. :)

A prágai utazásról szóló beszámolómat egyébként olvashatjátok a Papírfecnik Hennától oldalon, amit IDE kattintva elértek. ;) A képeslapot a várból lefelé jövet láttam meg, ahol valóban egy kőlépcsőre volt kirakva egy nagyobb kartonlap, amin számos hasonlóan szép szuvenír volt kitűzve - tehát innen jött az "együtt lógunk" kifejezés is.

Ki találta ki, hogy miről van szó? Így már talán érthető a "szülő" kiléte is, ugyanis ez a gyönyörű képeslap festett, tehát nyilván az ecset volt az alkotóeszköz. :) Ti miről írnátok szívesen?

Izgatottan várom a véleményeteket! 

✩