Sagittarius - 15. fejezet

Sziasztok csillagok!

Holnap lezárul a Sagittarius fejezet játék, de addig is hoztam nektek még egy fejezetet, amit elláthattok egy hozzáillő, szépen csengő címmel!

Remélem, elnyeri tetszéseteket ez a rész. Gondoltam tekintettel leszek a közelgő szeretet ünnepére, és elárasztalak benneteket egy kis romantikával - is! ;) Én imádtam írni, a sorok szinte maguktól gyarapodtak a word dokumentumban és így is nehezemre esett abbahagyni, de hát valahol muszáj volt megszakítanom a cselekményeket.

Ennek ellenére EXTRA HOSSZÚ lett ez a fejezet, aminek van egy kevésbé örömteli oka: idén ez az utolsó Sagittarius fejezet!

Az ünnepeket a családommal töltöm, így azonban sajnos nem tudok elegendő időt fordítani egy fejezet publikálására. A két ünnep között pedig elhagyom az országot, és mire visszajövök már 2018-at fogunk írni! :O Korlátozottan lesz internetem ebben az időszakban, úgyhogy sajnos ez esetben technikai okai is lesznek, amiért egy fejezetet el kell halasztanom.

Ennek ellenére NEM KELL AGGÓDNI! Természetesen januárban folytatódik a történet, és igyekszem addig is egyéb újdonságokat hozni nektek!

Nem is szaporítom tovább a szót, essetek neki a fejezetnek, cincáljátok szét, majd dobjatok írói lelkemnek egy csontot és küldjetek egy apró visszajelzést a rész végén. ;)

Csillagos estét!

✩

Cassy valóban jó ötletnek tartotta, hogy Theo segítségét kérje az elméleti tudnivalók elsajátításában. Ez azért történhetett így, mert fogalma sem volt, hogy mire vállalkozik.

A Sagittarius fiú elképesztő memóriával rendelkezett és Cassyt lenyűgözte, hogy milyen tempóban képes átrágni magát a nehéz kódexeket megtöltő sorokon. A baj ott kezdődött, amikor a lány került a reflektorfénybe és Theo számon kérte tőle az eddig tanultakat. Az első szócsatájuk amiatt alakult ki, mert Theo ragaszkodott ahhoz, hogy szó szerint mondja el Cassy a tanultakat, a lány azonban határozottan kijelentette, hogy bőven elég, ha saját szavaival összefoglalja a lényeget. A legbosszantóbb az egészben az volt, hogy Theo már régóta befejezte a kötelező tanulmányokat, az Ősök Kódexeit és ő saját szórakoztatására olvasgatott egyéb írásokat.

Cassy épp a könyvtárszoba kanapéján feküdt és ugyanazt a mondatot olvasta már néhány perce. Az agya fellázadt, túlcsordult az információktól és egy kis friss levegőért kiáltott. Theo a sarokba tolt íróasztal fölé görnyedt és vadul jegyzetelt rongyos füzetébe. Órák óta ugyanebben a pózban volt. Nem ivott, nem evett, Cassy már-már azt hitte, levegőt sem vesz.

- Oké, ebből elég! – Cassy megmakacsolta magát, felpattant az ülőalkalmatosságról, és az íróasztalra dobta a nehéz Kódexet. Theo összerezzent ijedtében.

- Mit csinálsz?! – kérdezte felháborodottan.

- Fellázadok! – Theo bosszankodva sóhajtott, de mielőtt belekezdett volna a kiselőadásába Cassy folytatta: - Komolyan Theo, kezdek aggódni az egészségedért. Úgyhogy most kimegyünk a konyhába, csinálunk pár szendvicset és teát.

- Értékelem, hogy gondoskodni akarsz rólam, de most nem mehetek! Már nincs sok hátra ebből a feljegyzésből és sokkal hasznosabbnak bizonyult, mint azt remélni mertem.

- Oké, akkor viszont avass be! Csak akkor hunyok szemet az éhségsztrájkod felett, ha elmondod, hogy mi a fene olyan izgalmas ezekben a vackokban!

- Nem az a lényeg, hogy izgalmas legyen, hanem, hogy hasznos. És nem vackok. Ezt a jegyzetet például a Londoni Főközpontból küldte át egy Tanító. Az ottani a legnagyobb könyvtár, tele van értékes írásokkal. Sok időmbe telt meggyőznöm őket, hogy elküldjenek egyet, és így is csak néhány napot lehet nálam. Nem pocsékolhatom ezt az időt másra.

- Nem fogsz enni és aludni napokig?! Oké, ha nem akarod, hogy szóljak Lionelnek amiért elment az eszed, akkor kibököd végre, hogy miről is van szó!

Theo látta a lány tekintetében, hogy véresen komolyan gondolja minden szavát. Nem örült neki, hogy magyarázkodásra kell pazarolnia az értékes perceket, de tudta, hogy Lionellel szemben még kevesebb esélye lenne.

- Pár hónapja belefogtam egy kutatásba. – Cassy nehezen fogta vissza magát attól, hogy a szemét forgassa. Naná, hogy Theo belefogott egy kutatásba! Elvégre, mi mást is lehetne csinálni az életben? Gondolatai dacára azonban észrevette, hogy ez mennyit jelent a fiúnak, és mivel Cassy fogadott testvérével törődött, ezért kénytelen volt feszült érdeklődést mímelni. – Arra vagyok kíváncsi, hogy az Árnylények felismerését hogyan könnyíthetnénk meg. Ha időben észrevennénk az árulkodó jeleket, legyenek azok bármilyen aprók is, akkor talán megakadályozhatnánk, hogy szeretteink ádáz ellenségekké változzanak. El tudod képzelni hány életet menthetnénk meg?

Cassy szíve megszakadt a fiú hangját átitató vad elhatározástól. Tudta, mi táplálja Theo lelkében ezt a vadságot: a gyász. Nagyon fiatalon vesztette el szüleit. Az ember azt hihette szerénysége és gondoskodása miatt, hogy a Csillagifjú lelke olyan, mint egy szélcsendben finoman fodrozódó tó felszíne. Akinek azonban mélyebb betekintést engedett igaz valójába, ő már látta, hogy ijesztő, sötét és zabolázatlan vihar tombol bensőjében. Tudta, hogy innen fakad az Árnylények iránti kíváncsisága. Azonban Cassy abban is biztos volt, hogy ha valaki képes megfejteni az Árnylények könnyebb felismerésének módját, az csakis Theobald Attkins lehet.

Rámosolygott testvérére, játékosan összekócolta haját, majd a következő szavakkal hagyta el a könyvtárszobát:

- Hozok neked lekváros kenyeret.

Cassy már készített két szendvicset a fiúnak, egyet pedig magának. Épp arra várt, hogy felforrjon a teavíz, amikor nadrágja hátsózsebébe rejtett telefonja egy üzenet jöttét jelezte. Cassy remélte, hogy Terry végre jó hírrel szolgál és közli, hogy otthagyja a családi fészket és visszatér a városba, az egyetemre, az életbe. Hirtelen nem is jutott eszébe más opció, ezért lepődött meg, amikor a készülék kijelzőjén az alábbi név villogott: „Nathaniel”.

Cassy szíve kihagyott egy ütemet, gyomra görcsberándult és mintha a torka is kiszáradt volna. Egy röpke pillanat erejéig megfordult a fejében, hogy nem nyitja meg az üzenetet. Nem szívesen vallotta be, de félt attól, hogy a fiú őrültnek bélyegzi és minden bizonyíték ellenére azt hiszi, álmodta az egészet, Cassyt pedig látni sem akarja többé. Az eltelt néhány nap bőven adott elég időt Cassynek ahhoz, hogy számtalanszor végigpörgesse fejében az elhangzottakat. Vajon mennyire tűnt épelméjűnek? Aztán felrémlett előtte, ahogy Nathaniel a kezét fogta, ahogy egy tincset a füle mögé tűrt, ahogy átható tekintetével úgy nézett rá, mintha nem is létezne más az egész világon.

Olyan volt, mintha városba érkezésekor felült volna egy körhintára, ami egyre gyorsabban és gyorsabban pörgette őt, mígnem teljesen elvesztette idő és térérzékét. Bár csak pár napja ismerte, Nathaniel Brent így is teljesen elcsavarta a fejét. Meglepte, amikor tudatosult benne, hogy a mellkasában szétterjedő üresség a hiányérzet. Hiányzott neki Nathaniel. Nathaniel, aki Sagittarius volt. Nathaniel, aki Bukott volt. Újra és újra beleszédült a gondolatba, mintha ilyenkor egy láthatatlan erő még jobban megpörgette volna azt a bizonyos körhintát. Bűntudat mardosta, amiért nem árulta el egy Sagittarius lakótársának sem a fiú titkát, de azt egyenesen megbocsáthatatlannak érezte volna, ha Nathanielt árulja el.

Remegő ujjakkal oldotta fel telefonján a zárat, majd megnyitotta a kapott üzenetet.

„Beszélnünk kell!”

Hihetetlen két egyszerű szó mennyi mindent jelenthet! Cassy nem tudta eldönteni, hogy dühösen, felháborodottan, csalódottan, netán reménnyel telve írta le ezeket a szavakat. Tudta, hogy képes lenne napokig ezen rágódni, úgyhogy elejét vette a dolognak és gyorsan elküldte válaszát: „Egy óra múlva az egyetemen.”

Nem valószínű, hogy Theo elhitte Cassy meséjét, miszerint könnyebben tudna koncentrálni az egyetemi könyvtárban, ezért inkább ott tanulna egymagában. Akárhogy is, ezúttal kapóra jött, hogy Theo szinte fel sem nézett imádott jegyzeteiből: Cassy könnyen kiszabadult a Központ falai közül.

Alig bírta visszafogni magát és emberi tempóra kényszeríteni lábait. Szerette volna minél hamarabb kideríteni, hogy mit szeretne megbeszélni Nathaniel, mert a tudatlan várakozás szinte már őrjítő volt.  Cassynek rá kellett jönnie, hogy a türelem sem sorolható erényei közé.

Mikor végre odaért az egyetem oszlopokkal körülvett épületéhez, céltudatosan és minden bizonytalanság nélkül vette az irányt a Planetárium felé. Bár az üzenetben nem határozott meg pontos helyszínt, tudta, hogy Nathaniel egyből tudni fogja, hol keresse.

Nem is tévedett. A terem elejében, a széksorok előtti pódiumon állt. Késő délután volt, vagyis ilyenkor azok a diákok, akik nem órán voltak, vagy a könyvtárban magoltak vagy pedig a kollégiumban próbálták felkészíteni magukat az adott napra. Így a Planetárium üres volt - a két ifjú Sagittariust leszámítva. Nathaniel sötét dzsekijének zsebébe rejtette kezeit és hátradöntött fejjel a csillagok képét nézte. Cassy tudta, hogy hallotta, amikor benyitott a terembe, de ő mégsem reagált rá. A lánynak így alkalma nyílt leplezetlenül megbámulni Nathanielt.

Tudta, hogy ezernyi kérdés marja belülről. Tudta, hogy minden, amit tőle hallott, felkavarta. Tudta, hogy a nehezen emészthető információk súlya lehúzza őt a föld alá. Mégis amikor ránézett, nem látott mást, csak egy határozott, erős embert, aki képes akár az egész világgal megküzdeni. Talán Bukott énjének kisugárzása volt az oka, talán más, Cassyt ez nem érdekelte. A Nathanielből áradó magabiztos erőből ő maga is meríthetett, és a közelében úgy érezte, nincs olyan, hogy lehetetlen, soha vagy gyenge. Cassynek minden porcikája megremegett.

Nathaniel ekkor ránézett és Cassy abban a pillanatban úgy érezte, hogy megtalálta. Nem is tudta, hogy keresi, most mégis megtalálta: Őt.

- Köszönöm, hogy eljöttél. – Nathaniel hangja szinte suttogás volt, de Cassy így is tökéletesen értette a szavakat. Bizonytalan mosollyal sétált oda hozzá.

- Talán azt hitted, nem jövök?

Nathaniel csak megvonta a vállát válaszként. Szemei alatt sötét karikák látszódtak, ami arra engedett következtetni, hogy legutóbbi találkozásuk óta alig aludt. Még egy Sagittarius szervezetének is szüksége volt a pihenésre, még ha ritkábban is, mint egy embernek. Fekete haja kócosan meredezett minden irányba, de persze neki még ez is jól állt. Kissé gyűrött, bordó kapucnis pulcsi volt a fekete dzsekije alatt. Farmerjének szárát egy sötétbarna bakancsba tűrte be hanyagul. Lazának tűnt, de Cassy érezte a belőle áradó feszültség szagát. Őt nem tudta becsapni.

- Ne haragudj, hogy nem jelentkeztem hamarabb, de… Nem is tudom. Azt hiszem csak időre volt szükségem.

- Ez teljesen érthető Nate! – Cassy észre sem vette, hogy a becenevén szólítja, amíg fel nem ragyogott a fiú széles vigyora. Na, végre! Ez hiányzott annyira Cassynek!

- Szóval már a barátomként tekintesz magadra? – incselkedett. Cassy csak szelíd mosollyal nézett rá. Sok féle választ adhatott volna erre a kérdésre, de nem hagyta, hogy Nate terelje a témát. Ezt a fiú is felismerte és egy beletörődő, nagy sóhaj után leugrott a pódiumról, majd megállt Cassy előtt. – Mutasd meg, ki vagyok. Taníts meg rá, hogy mire vagyok képes. Segíts, hogy azon az úton haladhassak, ami a jó irányba vezet.

Súlyos szavak voltak ezek; Cassy meg is rémült tőlük. Nem hitte, hogy képes megbirkózni a Nate kérésével járó felelősséggel. Ugyan ki volt ő, hogy megmondja, melyik is a „jó irány”? Még ő maga sem tudta, hogy a megfelelő úton jár-e. Csak sodródott az árral. Tehetetlenül ült egy körhinta ócska, rozoga kocsijába zárva és csak annyit tehetett, hogy görcsösen kapaszkodik, nehogy kirepüljön egy hevesebb kanyarban.

- Szeretném, Nate, de azt hiszem, erre a feladatra nálam alkalmasabb Sagittariusok is léteznek. Én abban hiszek, hogy gyakorlatban mutatkozik meg igazán valakinek a tudása és képessége. Nem vagyok az a tipikus tanártípus. Nem tudom neked megadni azt, amire szükséged van úgy, ahogy azt megérdemelnéd.

Bár Cassy a Sagittarius és a Bukott léttel járó alapismeretekről beszélt, mikor látta Nate elsötétülő étcsokoládé tekintetét rájött, hogy szavait más értelemmel is fel lehet ruházni. Elpirulva nézett félre, de Nate az álla alá nyúlt és gyengéden maga felé fordította Cassy arcát.

- Nekem az jelenti az jó irányt, ami hozzád vezet.

Cassy úgy érezte, ezernyi rabmadár szabadult ki fémketrecéből, és most mind magasra emelik őt. Fel, a felhők fölé, ahol mindig ott a fény, ahol nem történhet baj és ahol nincsen más, csak ő és Nate. Hiszen ennyinek elegendőnek kell lennie a boldogsághoz, nem? Az eufórikus, magával ragadó, öröklánggal égő boldogsághoz. Csak ők, ketten. Ennyi kell… hát nem?

Cassy beleveszett a szinte már fekete tekintetbe, ami minden csodát ígért a számára… és ő mindet meg is akarta szerezni. Érezte, hogy a légzése kissé felgyorsult, szíve a fülében dobogott. Éles érzékei ellenére sem hallott vagy látott mást, csak a megcsillanó reménysugarat Nate szemében. Mikor a fiú tekintete ajkaira siklott, azok akaratlanul is szétnyíltak kissé. Ő is figyelte, ahogy a Nate szájának sarkában apró mosoly bujkál. Érezni akarta őt. Jobban kívánta ezt, mint bármit eddigi élete során.

Hangos dörrenéssel csapódott a falnak a Planetárium ajtaja. Diákok özönlöttek be rajta és egy percig sem zavartatták magukat, amiért belerondítottak egy félreérthetetlenül intim pillanatba. Néhányan még füttyentettek is feléjük és azt kiabálták, menjenek szobára. Cassy eddig nem is tudta, hogy képes rákvörösbe borulni az arca. Nate elmotyogott némi szitkozódást, de a korábban látott bujkáló mosoly széles vigyorrá terebélyesedett közben. Cassy sem tudta leplezni jó kedvét. Valami történt köztük; valami visszafordíthatatlan.

Kiosontak a Planetáriumból. A kert friss levegőjétől valamennyire kitisztult Cassy feje, és szinte azonnal tudta, hogy mit kell tenniük. Elővette mobiltelefonját és tárcsázni kezdett. Nate kérdőn figyelte.

- Ismerek valakit, akitől nagyon sokat tanulhatsz – mondta magyarázatképp a lány.

Néhány búgás után a hívott fél felvette a telefont.

- Nem iskolában kéne lenned, kislány? – Cassy legnagyobb meglepetésére nem Lionel vette fel, hanem Ethan. Bár nem így tervezte, végső soron talán jobb is, hogy a Harcost érte el. Ethan talán nem tart hegyi beszédet arról, hogy milyen veszélyes, hogy nem szólt azonnal Nate létezéséről.

- Meg tudod mondani, hogy Patrick a Központban van-e?

Persze talán egyszerűbb lett volna egyenesen a Vezetőt keresni, de Cassy kissé aggódott, hogy ezzel az utolsó esélyét is eljátssza és holnap már ismét a farmon találja magát.

- Patrick? Mi dolgod neked vele? – Ethan nagyon is jól tudta, hogy a lány nem szívleli a Tanító Mestert, úgyhogy gyanakvására lehetett számítani.

- Szeretnék bemutatni neki valakit – felelte óvatosan. Remélte, hogy ha szép lassan adagolja az információkat, akkor nem robbannak akkorát.

- Ugye nem a kis fruska barátnődre gondolsz? Mondtam már, hogy az elmélete nem újdonság…

- Nem Terryről van szó!  Olyasvalakit kell bemutatnom, aki hasonló képességekkel rendelkezik, mint mi.

Cassy tisztán hallotta, hogy Ethan lélegzete elakad egy pillanatra, ám a Harcos hamar összeszedte magát.

- Elmegyek értetek.

- Nem kell!  Mire ideérnél a kocsival, mi már rég a Központban lehetnénk. Csak szólj Patricknek, hogy megyünk. Köszi! – mondta, majd letette. Nem akart esélyt adni Ethannek a veszekedésre.

Különben is, jobb, ha egy kicsit kiszellőzteti a fejét, mielőtt a Központ Vezetője elé visz egy Bukottat.

A friss levegő határozottan Cassy segítségére volt, de nem könnyítette meg a dolgát, hogy az, aki miatt elhomályosult az egész világ, szorosan mellette lépked. A Parkon szinte szó nélkül vágtak át, de a lány mégsem érezte kínosnak a kettőjük között húzódó csöndet. Pillanatnyi szünet volt ez számukra, amikor lehetőségük adódott magukban tisztázni azt, ami az imént történt – és azt, ami csak majdnem történt meg.

Miután maguk mögött hagyták a terebélyes fákkal teli Park kanyargós ösvényeit, kiértek a városközpont szélén álló szürke emeletes házak dzsungelébe. A komor épületek egyre közelebb helyezkedtek el egymáshoz, szűk és mocskos sikátorokat kialakítva. Cassy már ismerte az utat, tudta, merre kell menniük, ha minél hamarabb a Központba akartak érni.

Egy keskeny átjáró közepénél járhattak, amikor a sikátor végében megjelent egy karcsú, nyúlánk, ám kissé esetlenül mozgó lány. Fényes nappal aligha volt meglepő, hogy nem Cassy és Nate az egyetlen, aki erre jár, de volt valami ebben a lányban, amitől a Cassy tarkóján lévő Jel bizseregni kezdett.

Cassy óvatosan lelassította a lépteit. Nate lelkesen mesélt néhány gyerekkori csínytevésről, ám mikor érzékelte Cassy gyanakvását, elharapta a mondata végét. Ő is a lány felé fordította a tekintetét.

- Mi a baj Cassy? – kérdezte halkan. Amennyire ő meg tudta állapítani, nem voltak veszélyben. Cassyt azonban nem tudta becsapni az esetlennek tűnő lány. Előkapta mobilját, majd odadobta Nate-nek.

- Keresd ki Lionel vagy Ethan telefonszámát, majd tárcsázd. Mondd, hogy bajban vagyunk és azonnal ide kell jönniük! – Nate kissé kétkedve fogadta Cassy szavait, de amikor a lány előhúzta Ezüst Sárkányt, tudta, hogy nem viccel. – Bármi is történik, ne tedd le a telefont!

Furcsa kérésnek tűnhetett, de Cassy tudta, hogy az alapján Lionel könnyedén beméri jelenlegi helyzetét és hamar megtalálhatják. Legalábbis nagyon remélte, hogy hamar megtalálják.

Elég volt egyetlen rossz csuklómozdulat és Ezüst Sárkány pengéjén megcsillant a napfény. Erre a lány is felfigyelt. Bár jó pár méterre volt még, Cassy így is látta, ahogy mosolyra húzza vékony ajkait. Tudta, hogy lebukott. Felegyenesedett, mozdulatai határozottak és kiszámítottak lettek. Hamar lerázta magáról a kóválygó, ügyetlen, törékeny kismadár szerepet.

- Akkor kezdődjön a móka! – nevetett, majd hátranyúlt és elővette hosszú, vékonypengéjű tőrét. Ezüst Sárkány kisebb volt, de masszívabbnak is tűnt.

Cassy próbált visszaemlékezni a közelharc szabályaira, de agya szinte teljesen kiürült. Csak ő volt, kezében a jól ismert, társként szolgáló tőrrel és az ismeretlen Árnylény, aki vészesen közel járt már hozzá. Hallotta, hogy a háta mögött búg a telefon, vagyis Nate megtalálta valamelyik számot. A remény apró sugara rázta fel. „Lionel és Ethan nem sokára itt lesznek! Csak egy kicsit tarts ki!”

A lány alig pár lépésre volt már csak, amikor ismét elnevette magát és szinte odaköpte a szavakat Cassynek:

- Nem védheted meg!

Egyértelmű, hogy nem ez volt az Árnylény szándéka, mégis ez keltette fel az oroszlánt Cassy lelkében. Nem engedi, hogy fájdalmat okozzon annak, akit szeret.

- Erre azért ne fogadj! – vágott vissza, majd amikor a lány már kellő közelségbe került hirtelen leguggolt, és kirúgta az Árnylény lábát.

A tőrrel támadó lény arra számított, hogy majd az acélpengék feszülnek egymáshoz hangosan csattogva, nem pedig az ő feje a betonhoz. A hirtelen támadás ledöntötte a lábáról, Cassy sikeresen elgáncsolta, ám öröme kérészéletű volt. A lány még mindig szorosan tartotta fegyverét, amivel most felfelé bökve próbálta megszúrni a fölé magasodó Cassyt.

Ethan egyik aranyszabálya ez volt: „Ne finomkodj!” Cassy hallgatott a bölcs tanácsra és ügyesen kitérve az egyik szúrás elől a lány arca felé rúgott. Nem tudta megmondani, hogy ő vagy a lány lepődött meg jobban, amikor cipője kemény csontba ütközött. Az Árnylény koncentrációja ettől megingott néhány pillanatra. Cassy egyszer hasba rúgta és már-már azt hitte, könnyen jött győzelemnek örülhet, amikor a lény megragadta a bokáját és erősen megrántotta.

Cassy nem vetette meg eléggé a lábát, kibillent az egyensúlyából és hátravágódott. Karjaival ösztönösen próbálta tompítani az esést, de ez nem sikerült teljes mértékben. A látása egy másodperc erejéig elhomályosult. Ennyi elegendő volt az Árnylénynek ahhoz, hogy vérző orrával nem törődve Cassy fölé gördüljön. Jobb kezével a szorosan tartott tőrt magasra emelte, és éppen döfni készült, amikor valami elsodorta.

Nem, nem is valami – állapította meg Cassy - , valaki!

Nate kihasználta erőfölényét: mikor oldalról nekitámadt, a lány szinte lerepült Cassyről. Mint aki épp egy kamionnal vagy tankkal ütközött. A hosszúpengéjű tőr csörömpölve a betonra esett – alig néhány centire Cassy ujjaitól.

Cassy ösztönösen megfogta a kacskaringós mintájú markolatot, majd nem törődve a szédüléssel felült. Nate és a lány egymásba gabalyodva ütötték-verték egymást. Bár a lény kitartó volt, ereje fel sem ért Nate erejéhez. Cassy először láthatta a saját szemével, hogy miféle energia lakozik egy Bukottban.

A testhelyzetek olyan gyorsan váltakoztak, hogy Cassy szinte meg sem tudta különböztetni, melyik végtag kié. A következő pillanatban azonban Nate egy szerencsés mozdulattal ismét a lány fölé került. Lovagló ülésben ült rajta, kezével szorosan tartotta a csuklóját, combjával pedig az Árnylény csípőjét. Mozdulni is alig tudott a lány, pedig nem volt rest próbálkozni.

Cassy ösztönösen tudta, mit kell tennie.

- Dőlj oldalra! – ordította Nate-nek. Remélte, hogy a fiú azonnal cselekszik, mert az ő kezéből már ki is repült az Árnylény fegyvere. Egy szemvillanásnyi idő alatt az éles tőr a lány immár élettelen mellkasából állt ki.

Cassyn akkor lett úrrá az izmaiban érzett fájdalom és a szédülés, amikor megbizonyosodott róla, hogy támadójuk nem kel fel többé. Érezte, hogy kell még néhány perc, amíg a feje rendbe jön, ezért próbálta mozdulatlanul kivárni ezt az időt. Nate odarohant hozzá és idegesen karjai közé zárta.

-  Jól vagy, Cassy? Mondd, hogy nem esett bajod!

Cassy egy halk nemmel válaszolt, de mikor meglátta Nate ütésektől felrepedt ajkát és megduzzadt arcát, rajta lett úrrá az aggodalom.

- Megsérültél!

- Semmiség. Fél óra és megint olyan jóképű leszek, mint régen.

Cassy nevetett, bármennyire is lázadt ez ellen a teste minden porcikája. Megkönnyebbülten dőlt vissza Nate karjaiba. Nem telt el sok idő, Cassy látta, ahogy a sikátor végében csikorogva lefékez egy fekete, sötétített ablaküvegű dzsip. Lionel!

A következő néhány percben egyszerre nagyon sok dolog történt, és Cassy kissé kótyagos fejjel alig tudta követni az eseményeket. Elég volt egyetlen pillantás, az autóból előlépő Lionel és Ethan egyből felmérte a helyzetet.

- Megsérültél, kislány? – kérdezte Ethan. Ugyanolyan rezzenéstelen, tárgyilagos volt, mint az esetek nagy részében. Persze, harcosként így is kellett viselkednie. Cassy szidta magát, amiért ő nem tudott ekkora nyugalmat erőltetni magára az Árnylénnyel szemben.

- Eléggé beverte a fejét a betonba – válaszolt helyette Nate. A fiú mintha csak ekkor tűnt volna fel a két idősebb Sagittariusnak.

- Ültessük be a kocsiba! – utasította Lionel.

Nate Cassy hóna alá nyúlt, segített neki lassan lábra állni, majd két oldalról támogatva Lionellel a kocsihoz kísérte a lányt. Ethan e közben kihúzta az Árnylény mellkasából a tőrt, majd az élettelen testet könnyedén a karjába vette és az autó csomagtartója felé vitte.

Alig pár perce érkezett meg a felmentő sereg, ők négyen – és a holttest – máris a kocsiban voltak és a Központ felé tartottak. Mikor elhagyták a második kereszteződést is, Lionel a belső visszapillantó tükör segítségével kemény tekintetét Nate-re szegezte.

- Ki is vagy te, kölyök?

✩

Theo kutatása igazán nemes szándékból fakad, de szerintetek lesz kézzel fogható eredménye? Cassy és Nate között már nem is szikrák pattognak, hanem valóságos tűzijáték robbant. Igen ám, de mikor kaphatja meg a két fiatal azt, amire igazán vágynak? Vajon Patrick mennyire rondít bele a kibontakozó románcba? Hogyan találhatott rá az Árnylény Cassyékre, ráadásul fényes nappal? Szerencsétlen véletlen, vagy eltervezett támadás volt?

Reeeeeengeteg kérdés és alig várom, hogy halljam, ti mit gondoltok róluk.

Hallassátok hangotokat és kíméletlenül bombázzatok a véleményetekkel! Csillagos decemberi estét drága földlakóim!

✩