Eltelt egy újabb hét. Rengeteg minden történt, úgyhogy ha teljesen őszinte akarok lenni, kicsit aggódtam is, hogy ezt a fejezetet nem tudom elhozni nektek a mai napon. A Papírfecnik blog beindítása sok munkával járt, de azt hiszem, megérte. Szerintetek? :P
Szerencsére balsejtelmem nem valósult meg, hiszen csütörtök van és bizony, itt a 12. fejezet! Bárcsak azt mondhatnám, hogy Cassy bajsejtelmei is hasonló sorsa jutnak, mint az enyémek, de az ifjú hölgynek nincs ilyen mázlija.
Kíváncsiak vagytok mire gondolok? Akkor essetek neki a fejezetnek és ne felejtsétek el megosztani gondolataitokat. Minden véleményt tárt karokkal fogadok és nagyon sokat jelentenek nekem, hiszen csak ennyi visszajelzésem van tőletek. Szóval hajrá, merjetek nyomot hagyni magatok után! ;)
Jó olvasgatást és természetesen csillagos estét!
✩
Cassy úgy érezte, kifut a talaj a lába alól és csak zuhan a
mély semmibe, akár az álmában. Nathaniel Sagittarius lenne? Igazából a jel
másként nem bukkanhatna fel a testén, úgyhogy ez már kérdés sem volt, mégsem
akarta elhinni.
Hirtelen hőkölt hátra, mint aki megégette magát. Nathaniel
értetlen és kissé csalódott tekintettel nézett rá, Cassyben azonban éktelen düh
kapott lángra.
- Hogy merészeled? – kérdezte olyan halkan, hogy Kívülálló biztosan
nem hallhatta volna meg; Nathaniel mégis visszakérdezett:
- Micsodát?
- Becsaptál! – Cassy egyre jobban megtalálta a hangját, és
egyre magasabbra csaptak a harag lángjai a lelkében. – Te átvertél! Végig csak
játszadoztál velem? Mire volt ez jó?
Cassy észre sem vette, de már üvöltött. Felállt a székből,
és Nathanielről le sem véve a szemét lépésről-lépésre elhátrált tőle. A fiú is
felemelkedett és előre tartott kezekkel követte a lányt. Olyan volt, mint aki
éppen egy tomboló vadállatot akarna megszelídíteni. Ostoba, hiábavaló
próbálkozás.
- Én soha nem hazudtam neked – válaszolta megfontoltan
Nathaniel, de Cassy egyre csak a fejét rázta.
- Nem hiszem el, hogy végig csak manipuláltál – megtörve,
szinte suttogva mondta ki a szavakat, Nathaniel mégis ezeket vélte a
leghangosabbnak és a legfájdalmasabbnak.
Mielőtt a fiú bármit is hozzáfűzhetett volna Cassy
megfordult és kirohant a planetáriumból. Hétvége volt, így az egyetem épülete
üres és néma tanúja volt a két Sagittarius vitájának. Cassy kihasználta az
elnéptelenedett kert és folyosók adta biztonságot; nem törődött az emberi tempó
utánzásával. Minden szomorúságát beleadta a futásba, így alig néhány másodperc
alatt érte el a bejáratot, ahol azonban a Sagittariusok első szabályának éles
emlékétől megtorpant: „Soha semmilyen
körülmények között nem szólhatsz olyan tényekről és nem fedhetsz fel olyan képességeket,
amik bármilyen formában köthetőek a Sagittariusokhoz!”
Zihálva vette a levegőt, a váratlan sprint kifárasztotta és
zaklatottságában a megfelelő légzésről is elfeledkezett. Annak ellenére, hogy
Sagittarius volt, ő is képes volt elfáradni; csupán sokkal később, mint egy
Kívülálló. Épp a kilincs felé nyúlt, amikor valaki megfogta a vállát hátulról.
- Cassy kérlek, várj! – Nathaniel könyörgő hangjától
cseppnyi sajnálat ébredt Cassyben, de ezt hamar elnyomta a felháborodása.
- Te képes voltál követni! – hangzott a döbbent vád a lány
szájából, majd nevetve a homlokára csapott. – Hát persze, hogy képes voltál rá!
Ha egyszer Sagittarius vagy, szégyen is lenne, ha nem értél volna utol. Mondd
csak Nathaniel, mégis mikor akartad közölni velem, hogy egy fajból származunk?!
Cassyben olyan erős indulat volt, hogy még jól is esett
volna neki egy kiadós vitatkozás. Kiabálással, csapkodással, bármivel, csak
vezesse le ezt a feszültséget és ne érezze magát ennyire elárulva. Heves
támadását azonban Nathaniel nem hárította. Nem volt partnere a szócsatában.
Tulajdonképpen egészen úgy festett, mint akit már legyőztek. Kikerekedett
szemmel, ziháló légzéssel, tátott szájjal nézett Cassyre, mintha a lánynak
legalábbis hirtelen kinőtt volna még két karja. Az arcmimikája teljesen
elbizonytalanította a lányt is. Látta, érezte, hogy Nathaniel sokkal jobban
össze van zavarodva, mint ő, de nem értette az okát; egészen addig, amíg a fiú
meg nem szólalt.
- Mi az, hogy Sagittarius?
Ez a kérdés mindent eldöntött. Két zilált fiatal állt
egymással szemben a döbbenettől mozdulatlanul. Talán ők maguk sem tudták, de
egymást tartották a felszín felett. Összefonódó tekintetükben csak az
őszinteséget látták, és ez megakadályozta, hogy a sokk eluralkodjon rajtuk.
Néhány másodperc telt el csupán, nekik mégis napoknak tűnt. Olyan gondolatok
cseréltek köztük gazdát, amik csak arra vártak, hogy végre kimondják őket.
Végül Cassy törte meg a csendet. Próbált nyugodt és higgadt maradni, mert
érezte, hogy most mindkettőjüknek erre van szüksége.
- Ki vagy te? Kik a szüleid? – Bár Nathanielt váratlanul
érte ez a kérdés, Cassy szemszögéből ezek abszolút logikusnak számítottak.
Minden Sagittarius az ősei vérvonalából nyeri az erejét. Minél távolabbi múltra
tekint vissza a család történelme, a vérvonal annál inkább hígul, a benne rejlő
erő lassan elenyészik, végül pedig semmivé lesz. Ehhez persze évezredek
kellenek, de innen ered a családfa tisztelete és védelme.
- Nekem nincsenek szüleim – válaszolt Nathaniel, és látszott
rajta, hogy igazán elege van már abból, hogy nem érti, mi folyik itt. – Ebben a
városban nőttem fel árvaként. A könyvtár volt a menedékem az árvaház, és az
örökösen változó nevelőszülők elől. Ahogy nőttem, úgy alakultak ki bizonyos…
képességeim. Tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek. Erősebb, gyorsabb, nem
voltam beteg és a sérüléseim is néhány pillanat alatt begyógyultak. Viszont
arról fogalmam sincs, hogy ez miért van így, azt pedig álmaimban sem képzeltem,
hogy léteznek még ilyen… lények.
- Te… neked… az meg hogy… - Cassy nehezen tudta összeszedni
örvényként kavargó gondolatait.
Épp eléggé letaglózó információ volt az, hogy Nathaniel nem
tud semmit Sagittarius mivoltáról, de Cassy szava attól állt el leginkább, hogy
a fiú árva. Soha, egyetlen Sagittarius sem hagyná magára gyermekét. Ez teljességgel
kizárt és elképzelhetetlen volt az ő társadalmukban. Így azonban kénytelen volt
arra következtetni, hogy a fiú nem Sagittarius szülők leszármazottja. Nagyon
remélte, hogy nincs igaza, mert az elég komoly problémákat vetne fel.
- Cassandra! – szólt rá erélyesen Nathaniel. A lány
összeszedte magát annyira, hogy ismét a fiú szavaira koncentráljon. –
Elmondanád, hogy mi a fene történik?
- Itt nem beszélhetünk. Könnyen meghallhat minket bárki.
Olyan helyre kell mennünk, ahol nincsenek kíváncsi tekintetek és lehetőség sem
a hallgatózásra.
Nathaniel töprengett néhány pillanatig, majd bólintott, mint
aki elfogadta a kihívást. Kézen fogta Cassyt, és határozott léptekkel elindult
kifelé az épületből.
- Gyere! – mondta röviden és tömören. Nem kellett kétszer
szólnia, Cassy bárhová követte volna.
Kiléptek az egyetem ajtaján, lesiettek a lépcsőfokokon, majd
Nathaniel a park felé vette az irányt. Céltudatosan haladt előre, szinte
megállíthatatlannak tűnt Cassy szemében. Eddig még nem ismerte Nathanielnek ezt
a határozott oldalát, és bár a helyzet legkevésbé sem volt alkalmas efféle
érzelmekre, a lánynak mégis tetszett, amit látott.
Néhány kanyar után jött csak rá Cassy, hogy hová is
tartanak: a kilátóhoz. Furcsa kettős érzés fogta el, ha erre a helyre gondolt.
Egyrészt elég bensőséges pillanatot élhetett át itt Nathaniellel, másrészt
azonban a gyilkosság árnyéka mindenre rávetült. Az ellenérzések dacára
megfelelő döntésnek tűnt, hiszen a kilátó és annak környéke is lezárt
tetthelynek minősült jelenleg, így biztosan kettesben lehetnek majd a magas
toronyban.
Két, egymással társalgó rendőr ácsorgott a sárga szalaggal
körbevett terület szélén. Rajtuk kívül csak egy Kívülálló tartózkodott ott, aki
éppen az aszfaltról kapart le valamit nagy odafigyeléssel. Cassy nem akarta
tudni, hogy pontosan mit talált.
A két fiatal könnyedén bejutott a kilátóba. Nem vesződtek a
Kívülálló tempóval, így pár perc alatt már az üvegkupola alatt álltak. Nathaniel
fel-alá járkált, idegesen hajába túrt és tisztán látszott rajta, hogy próbálja
higgadtságra és türelemre inteni saját magát. Valószínűleg számára az is
teljesen felfoghatatlannak tűnt, hogy van valaki, aki képes tartani vele a
tempót. Cassy hagyott neki egy kis időt, de aztán már ő sem bírta tovább.
- Milyen képességeid jöttek elő eddig?
- Ó, nem, nem, nem! – intett Nathaniel idegesen felnevetve.
– Először én kérdezek, aztán jössz te. Azt hiszem nem ártana, ha előbb az
alapokat tisztáznánk.
Cassy bólintott, jelezve, hogy beleegyezik a feltételbe.
Leült az egyik vörös rózsákkal körbevett, kopott fapadra és várta a vallatást.
Nathaniel túl ideges volt ahhoz, hogy helyet foglaljon mellette. Továbbra is
egy-egy lépést tett jobbra, majd balra miközben beszélt.
- Azt mondtad korábban, hogy egy fajból származunk. Ez a faj
a Sagittarius?
- Igen.
- Szóval mi nem emberek vagyunk?
- Nem. Az embereket magunk közt Kívülállóknak nevezzük.
Tény, hogy rengeteg hasonlóság van köztünk, de végső soron mi akkor is
Sagittariusok vagyunk.
- Mit jelent Sagittariusnak lenni?
- Nem véletlenül érzed úgy, hogy a csillagok közel állnak
hozzád. Mi mindannyian egy-egy lehullt csillag leszármazottai vagyunk. A
belőle származó energia miatt leszünk erősebbek és gyorsabbak, mint az
egyszerű emberek. Az bizonyára már neked is feltűnt, hogy ugyanúgy kimerülünk,
megsebesülünk. Csak sokkal jobb az állóképességünk és a gyógyulási folyamat is
rövidebb. Azt már te is tudod, hogy nem igazán kéne buszoznod, mivel
könnyűszerrel lehagynád. Ha jól sejtem a hallásod is egyre kitűnőbb. Mit
tapasztaltál még?
- Erőt – súgta Nathaniel.
Cassynek úgy tűnt, félve mondja ki a szót, és ez eszébe
juttatta korábbi balsejtelmét.
- Nathaniel tudnod kell valamit. – A fiú keserédesen
felnevetett.
- Nagyon sok minden tudnom kell még.
- Igaz, de ez… Nathaniel még köztünk is vannak olyanok, akik
kiemelkedőek. A népünk vezetői a három Ős. A halhatatlanság erejét kapták meg a
teremtőnktől, és a legfőbb feladatuk a Sagittariusok védelme, és ezzel együtt a
Bukottak felkutatása és biztonságban tartása is.
- Bukottak? Bíztató név… - Cassy halványan elmosolyodott. Ha
gúnyolódni volt kedve Nathanielnek, az már jó jelnek számított.
- Mégis ők köztünk a legerősebbek. A bukott maga a lehullott
csillag. Benne ég a legintenzívebben a csillag fénye és lelke. A Sagittariusok
mind egy-egy Bukott utódai. Az ő elsődleges feladata az, hogy
fajunk minél tovább fennmaradjon, és vérünkben sokáig buzogjon az erő.
- Értem – nyugtázta a hallottakat Nathaniel, de aztán
gyanakodva nézett Cassyre. – És miért ezt kellett a legsürgősebben megtudnom?
- Én csak… - Cassy nem igazán tudta, hogyan magyarázza el.
Nem akarta rá hozni a frászt, és tulajdonképpen csak egy feltételezés volt az
egész. Muszáj volt bizonyítékot is szereznie. – Megtennél valamit a kedvemért?
Nathaniel habozott kissé, de aztán egy megadó sóhajjal
kísérve bólintott: - Hát persze.
Cassy felállt és az üvegajtóhoz ment, aminek a széles kilincse köré vastag fémláncot tekertek. Egy ezüstösen csillogó lakat lógott rajta. Odaintette Nathanielt maga mellé, majd erősen megfogta a lakatot.
- Tudnod kell, hogy hosszú évek óta edzek azért, hogy ezt
meg tudjam csinálni – mondta, majd könnyedén, egyetlen rántással letépte a
lakatot a helyéről.
Arra számított, hogy Nathaniel tátott szájjal és bizony,
némi elismeréssel néz majd rá, de csak mosolyra görbültek az ajkai.
- Nem rossz – mondta, majd közelebb lépett és két kezével
megmarkolta a láncot.
Cassy tisztán hallotta, hogy vesz néhány mély lélegzetet. A
frász jött rá, mikor rájött, mire készül, ugyanakkor el kellett ismernie, hogy
a kíváncsiság is furdalta az oldalát.
A következő pillanatban Nathaniel két ellenkező irányba
húzta a láncot, ami megadóan kettétört akár egy fogpiszkáló. A középen széttört
láncszem csörömpölve hullt a padlóra. Nathaniel elégedett, büszke mosollyal az
arcán nyújtotta át a használhatatlanná vált fémet Cassynek. A lány leesett állal
és egyben rémült tekintettel nézett a fiúra.
- Ez… lehetetlen.
- Ugyan, azért ennyire ne lepődj meg, hogy erősebb vagyok
nálad, még megsértődöm – nevetett a fiú, Cassy azonban el tudta volna sírni
magát ott helyben, mivel ő már tudta, hogy sejtése bebizonyosodott.
- Nathaniel nem viccelek, amit az előbb csináltál az
valóban… kivételes. Mi még fiatal Sagittariusok vagyunk, azaz a képességeink
fejlődnek és erősödnek. Talán egy tapasztalt Mester lett volna csak képes ilyen
játszi könnyedséggel így szétszaggatni ezt a láncot. Ha kivételesen erős
Mesterek képeztek volna születésed óta, talán elhinném, amit láttam, de te… -
Cassy képtelen volt továbbfolytatni a mondatot, de Nathaniel nem hagyta
annyiban.
- Szóval erősebb vagyok az átlagnál. Úgy mondod, mintha ez
halálos bűn lenne, holott ez az egyetlen örömöm ebben az egész őrületben. Mit
hallgatsz el előlem? – Nathaniel közelebb lépett Cassyhez és összekulcsolta a
kezeiket. – Akármit is kell elmondanod, ne kímélj. Tudnom kell végre, hogy ki
vagyok.
Cassy elképzelni sem tudta, hogy mit élhetett át a fiatal Nathaniel,
aki csak abban lehetett biztos, hogy különbözik mindenkitől, akit csak ismer.
Azt hihette, egyedül van ezen a világon. Végtelenül magányos lehetett és ebbe
Cassy szíve belesajdult. Most itt volt a lehetősége, hogy segítsen megérteni
mindazt, ami már évek óta gyötörte, így bármennyire is félt kimondani a
gondolatait, Nathanielnek joga volt tudni az igazságot.
- Az, hogy árvaként nőttél fel és az erő, ami benned lakozik
nagyon szokatlan. Nem tudok másra következtetni csak arra, hogy te, Nathaniel
Brent egy Bukott vagy.
✩
Tudjátok, hogy mivel jár az, hogy Nathaniel Bukott? Sajnos, ő maga még nem, de reméljük Cassy hamarosan lerántja a leplet minden további titokról és Nathaniel megtudhatja, hogy ki is ő valójában.
Szerintetek képes beilleszkedni egy olyan társadalomba, ahol nagy tisztelet övezi, de ő maga mégsem tud róluk semmit? Vajon jobb lesz e Nathanielnek most, hogy tudja az igazat, vagy egyszerűbb volt az árnyékben meghúzódva élnie?
Osszátok meg velem véleményeteket bátran! :)
✩
Hi! ^^
VálaszTörlésÚgy tudtam, hogy nem tudja! XD Jó rész volt, érdekes fordulatokkal. :D
Várom a folytatást! :D
Moro
Haha :D Hát igen, szegény sok minden nem tud még xD ;)
TörlésLesz-lesz folytatás ígérem! :)
Henna