Akár akarjuk, akár nem, szinte kikerülhetetlen, hogy az életünk egy kis szeletébe ne tolakodjanak bele a mesék. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha azt mondom "Disney!", akkor Te minimum egy rajzfilmet vagy egész estés filmet tudsz mondani, ami hozzá köthető.
Szerintem ez így is van rendjén. Sokat tanulhatunk és sok új értéket felfedezhetünk gyerekkorunk kedvenc meséiben, még felnőtt fejjel is. A bennünk kialakult fogalom a jóról és a rosszról nagy részben ezeknek az animációknak köszönhető.
Azonban, aki egy kicsit is jobban ismeri a hátterét egy-egy mesének, ő tudja, hogy a Disney sokat alakított a történeteken annak érdekében, hogy a gyermeki ártatlanságunk - és az ép eszünk - zavartalan maradhasson. A Grimm fivérek vagy Andersen a gyermekeket valóban erőszakos, néhol egészen horrorisztikus történetekkel akarták felkészíteni a zord világra.
Ahogy felnőttem, egyre inkább érdekelni kezdett a mesék eredeti verziója, így amikor szerencsém volt belebotlani egy erről szóló Penna feladatba, akkor nem is kellett sokat gondolkodnom azon, hogy mit fogok papírra vetni.
Az akkor írt novellámat szeretném megosztani Veled, drága Olvasóm. Hans Christian Andersen egyik meséjéből, a Kis hableányból ragadtam ki egy részletet. Talán mindannyian jól emlékszünk Arielre, a vörös hajú, lázadó lányra, aki legkisebb volt családjában. Nos, Ariel valódi története nem túl gyermekbarát. Annak érdekében, hogy az általam leírt pillanatot te is maximálisan átélhesd, javaslom olvasd el a teljes történetet. A leíráshoz kattints ide!
✩
✩
Buborékvilág
Ott álltam a
szoba egyik sötétbe burkolózó sarkában. A széles ablak túloldalán tombolt a
vihar, ami azóta nem csitult, hogy kedvesem, szerelmem, hercegem már nem az
enyém volt. Villámok cikáztak a már-már fekete égbolton, amik egy pillanatra
erőszakos fénnyel árasztották el a helyiséget. Innen is hallani lehetett a
tenger hullámainak haragos moraját. Az otthonom, az igazi otthonom dühös volt,
amiért egyik lányát csúnyán elárulták.
Lábamból
lassan, de folyamatosan szivárgott a vér, mint minden egyes pillanatban azóta,
hogy léteztek. Ezt azonban csak én láttam, mint ahogy a vele járó kínzó
fájdalmat is csak én éreztem. Talán szerencse a szerencsétlenségben, hogy
sikolyom is néma volt, köszönhetően a Tengeri boszorkának, aki hátborzongatóan
nagy örömmel metszette ki nyelvemet. A sellők között is kivételesen szépnek
mondott hangom elveszett. Eladtam a lelkemmel együtt, az örökké sajgó lábakért
és Érte.
Megfizettem
az árát az örök boldogságnak, de átvertek! Reklamációról azonban szó sem
lehetett. Az alku kegyetlen, de félreérthetetlen minden egyes pontja. Nővéreim,
a drága lelkek, akik mindig is óvtak és vigyáztak rám, a legkisebbre, mégis
megtalálták az életmentő kiskaput, aminek tárgya jelenleg is a kezemben pihent.
Meg volt az esélyem, hogy visszamehessek a régi életembe, a tenger mélyére, a
gyönyörű korallzátonyok közé, ahol testvér, lány és barát voltam. Oly sok
áldozatot hoztam ezért a plátói szerelemért! Oly sokat szenvedtem és reméltem…
Hiába?
Csak álltam
egyhelyben, egyre szorosabban markolva a boszorka tőrét. A szúró fegyver
gyönyörűen nézett ki. Markolata gyöngyházfényű volt, de olyan halovány, hogy
szinte már áttetszőnek hatott. Pengéjében mintha a tiszta, kék víz hullámozott
volna. Lélegzetelállító, éles és halálos.
Halál. Ez
volt a megoldás. Azért, hogy élhessek, Neki meg kell halnia. Vérét a lábamra
folyatva visszakaphatnám uszonyomat, majd az ablakon kivetve magam újra
körülölelhetnének a biztonságot nyújtó, ringatózó hullámok. Egy újabb ár, amit
meg kellene fizetnem.
Néztem,
ahogy hercegem nyugodtan fekszik a királyi méretű franciaágyban a hozzábújó menyasszonyával együtt. Nekem kellene ott lennem! Engem kéne
féltőn és kisajátítón ölelnie, csókolnia, szeretnie! Én voltam, aki kimentette
a vízből, amikor fulladozott, én adtam fel érte a családomat, az otthonomat,
mindenemet.
Közelebb
léptem az ágyhoz.
Rajtam kívül
semmi és senki nem mozdult. Mintha megállt volna az idő. Néztem az arcát, a
szemébe hulló fekete tincseit, az erőtől duzzadó karját. Bár ostobaság volt, de
arra a pillanatra vártam, amikor megzavarodva felébred, mintha nem értené, hogy
miért nem én fekszem a karjai között. Felkel, tudomást sem véve hitveséről,
felém lépked, majd olyan szorosan, mint egykor régen, magához húz, és a fülembe
suttogja azokat a szavakat, amiket én is mondanék, ha megtehetném.
Ekkor
váratlanul mocorogni kezdett, oldalára fordult, arccal választottja felé, majd
átkarolta őt, és belecsókolt a nyakába. Nem ébredt fel, álmában, önkéntelenül
cselekedett végtelen nagy gyengédséggel.
Méreg futott
át az agyamon, vörös fátyol ereszkedett a szemeim elé. A harag jelei.
Még egy lépéssel
közelebb mentem.
Jobb
kezemmel megszorítottam a tőr markolatát, majd lassan, de határozottan
felemeltem. Csak egyszer kell lesújtani, csak egyszer kell megtenni…
És abban a
pillanatban meghallottam, hogy mit mormol a hercegem.
- Ariel!
Ariel!
Az én nevem
volt, amit hosszú napok elteltével sikerült csak megfejtenie. Akkor még
mosolyogtam. Szívem akkor még vidáman vert mellkasom börtönében. Akkor még ő is
velem táncolt…
Az emlék
hatására könnyek homályosították el a látásomat, kezem megremegett. Elég volt
egyetlen apró kis bizonytalanság, és máris elvesztem. Összerogytam közvetlenül
az ágy mellett.
- Képtelen
vagyok rá – tátogtam, miközben hangtalanul zokogtam.
Nem tudom,
mennyi idő telhetett el, de amikor végre erőt vettem magamon és kimentem a
szobából, észrevettem, hogy a villámlás és a mennydörgés megszűnt. Csupán
halkan, szomorkásan, egyenletesen pityergett az ég.
Utam
egyenesen a kastély melletti sziklákhoz vezetett, ott is a legmagasabbikra
kapaszkodtam fel. Bár a kövek csúsztak, és egyik-másik élesebb darab több
helyen megvágta meztelen talpamat, mégis viszonylag hamar feljutottam a
szirtre.
A szél
belekapott a hajamba, körém csavarta, mint egy meleg takarót, mintha meg akarna
óvni a hidegtől. Alattam a tenger hullámai folyamatosan csapkodták a sziklákat,
erőszakosan egyre feljebb akartak kapaszkodni. Rám vártak. A tajtékzó
vízrengeteg tudta, hogy hamarosan az én lelkem is az övé lesz. Távolról
hallottam nővéreim leírhatatlanul szép énekét. Szívszorítónak mondanám, de az
én szívem addigra már régen meghalt, nem érzett, csak létezett… még.
Ledobtam a
tőrt magam mellé, ezt az erőszakos tárgyat nem akartam magammal vinni az örök
végtelenbe. A nap kidugta feje búbját a horizonton, vörösen, erőteljesen
világított, ellentmondva ezzel az esőnek, a viharnak, minden szomorúságnak.
Körülötte a felhők is színes ruhákba öltöztek; narancssárgába, sárgába,
rózsaszínbe.
Ezzel a
képpel akartam búcsút inteni a világnak, ám egy századmásodperccel a vízbe
csapódásom előtt felrémlett bennem szerelmem arcképe, ahogy vidáman mosolyogva
táncra perdít a homokos parton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése